2011. március 27., vasárnap

Tombol a tavasz

Szerdán természetesen itthon maradhatott Robin (kedden suliból hazaküldték, mert hányt) - reggel még mindig nem érezte jól magát. Nem örültem neki annyira, melyik au pair örül annak, ha valamiért nincs suli, ovi vagy beteg a gyerek?! :)
Igazából hálát is adok az égieknek, hogy itt a németeknél nyáron az utolsó tanítási nap július 30.
Elvolt végülis, amíg el nem ment Kati dolgozni igyekezett feküdni és pihengetni, de egyből jól lett, miután anyuka kitette a lábát a házból. Tv-zni akart, számítógépezni - mindent csinált, csak feküdni nem akart. Ha én beteg vagyok, akkor fekszem. De ő már egyáltalán nem nézett ki úgy, mint aki nincs jól. Jajj, nem szeretem az ilyet. Mert szívesen itt vagyok, foglalkozok vele (hiszen ez a dolgom) ha beteg, de így csak veszi el az időm. Volt 20 fok egész nap, itt bent kellett lennem, menni sem mehettem sehova, futni sem és azért a fél szemem rajta volt, hogy ne kapcsolja be a tv-t sem. Nem értem mire jó ez neki, hogy néha rájön egy ilyen "iskolaundorom van"-nap...és ő is tisztában van vele, hogy itthon unja a banánt egész nap, de akkor is bejátsza ezt néha.
Délután már hívta is fel Adriano-t, hogy jöjjön játszani. Elhoztam Felixet is, trambulinban ugráltak, verekedtek, Wii-t játszottak (akkor már apuka engedélyével). Felixnek megint nem volt túl rózsás a kedve - mindenért elkezdett hisztizni. A nagyobb fiúkkal is egy csomószor összeveszett, az "arschloch" szó minden második másodpercben elhagyta a száját - szerintem a fél utca azt hallgatta. Nem gond, végülis az a nap is eltelt, eleinte azt hittem hosszabb lesz, de nincs olyan probléma, amit ne tudnék megoldani. ;)
A csütörtök - hát az a nap valami észbontóan fantasztikusan jó volt, de minden szempontból. Már reggel a fiúk és Kati is olyanok voltak, mint akikkel madarat lehet fogatni, nagyon jó kedve volt mindenkinek. Mondjuk szerintem ehhez az időjárás is nagyban hozzájárult - egész héten 20 fok körüli, napsütéses idő, már reggel 7-kor arra keltem, hogy úristen elolvadok :)
Felix sietett, 8 előtt az oviban voltunk már, én pedig rohantam haza, hogy elérjem a 9-es vonatot, mentem Münchenbe. Csütörtökön egyébként sem nagyon szeretek itthon lenni, mert itt a takarítónő és mindig láb alatt érzem magam. Leléptem, nem is reggeliztem csak elcsipegettem egy perecet az úton - hogy én azt mennyire szeretem...

Taliztam Orsival és sikerült lejárnunk a fél várost. Ráakadtunk szuper kis olcsó boltokra - 3 pár cipővel lettem gazdagabb. Nem, nem vagyok boltkóros, nem is szeretek vásárolni, de ezek kellettek már, sowieso megvettem volna őket na [...] :D
Fél 1-re csak kiértünk a magyar boltba - vettem a családnak egy üveg egri bikavért és mindenkinek egy-egy túró rudit. Orsival pedig elcsócsáltunk egy-egy kürtőskalácsot a bolt előtt, a szikrázó napsütésben, a kis magyar padokon ücsörögve...ahhh de imádom az ilyet! :) Egy német néni mellettünk két pofira tömte magába a lekváros palacsintát, hehe.
Fél 3-ra visszaértem Pöckingbe, kis pihi és már mentem is Felixért. Kati mondta, hogy 4 körül jön haza, így nem is csináltam belőle problémát, hogy Felix nem akart hazajönni ovi után - mentünk egyből a suli melletti sportpályára. Jött Rafael (utcabeli kissrác, Felix ovistársa) és az apukája, Matthias is. Lent a pályán kapura lődöztek, ment a foci, passzolgattak - én csak néztem. Aztán egy idő után egyre többen lettek, akkor már jócskán unatkoztam és elkezdtem játszani egymagamban az egyik labdával. Lám, az egyik kissrác gondolom felfigyelt tehetségemre :D és mondta, hogy álljak be, hogy meglegyen a csapat. Miért ne?! :) Csapatokba verődtünk, futottam, rohantam, lőttem, passzoltam...és végül nyertünk az én két gólommal...hehe :D Jó, kisebbek, akikkel játszottam, de másik csapatban volt felnőtt is, valamint biztos vagyok benne, hogy a sulis srácok jobban tudnak focizni, mint én...de annyira jól esett a kis mozgás, meg a foci, meg a jó idő - leírhatatlan :) Úgy elment az idő, hogy 6-kor értem haza a kissráccal. Nézem a handym - persze most elfelejtettem magammal vinni - Kati üzent, hogy merre járunk, megvagyunk e, mert Robinnak az ajtó előtt kellett várnia kb. 20 percet...nem tudott bejönni, nincs kulcsa. Uhh...gyorsan felhívtam, hogy minden oké, sűrű bocsánatkérés, semmi gond, de máskor jöjjünk haza, különben Robinnak dekkolnia kell kint. Oké.
Vacsi után odaadtam a kis túró rudikat, bort a családnak. Nem győztek hálálkodni, mennyire aranyos és figyelmes vagyok. Köszi-köszi...bort majd megkóstolják, rudi Felixnek ízlett, Robinnak nem. Uwe megette, de nem mondott semmit, Kati is megette, de annyit hozzáfűzött, hogy teljesen más a csoki, mint a németeké...oké, vettem a lapot, többet nem kell nekik hoznom. Ami viszont nálunk jobb, az a házi pálinka, amely kicsit nagyobb sikert szokott aratni... :)
Pénteken sűrű volt a délelőtt - fürdőszoba kitakarítása, vasalás, majd leróttam az öt köröm a tónál - délre itthon is voltam. Küldtem magamba egy doboz epret, körülbelül 25 darabot, olyan édesek, finomak és hatalmasak voltak, hogy nyamm-nyamm :):) Ebéd kipipálva, haha. Na jó, később csináltam még póréhagymás-szalámis rántottát...Katitól néztem el a héten a "receptet". Mindig ezt csinálják, hogy összedobnak mindent, aztán majd lesz belőle valami. De ez kivételesen most nekem is ízlett.
Délután Felixel már a jól bevált program, sportpályán és a játszótéren voltunk. Gördeszkázott, homokozott - amíg én a padon ücsörögtem és bámultam a messzeségbe. Szerencsémre elvolt a többi gyerekkel, ami elég ritka nála. Érdekesség: apuka 3-kor hazajött a munkából, aztán össze-vissza rohangált a lépcsőn egy szál tréningnaciban, majd elújságolta, hogy biciklitúrára megy - egyedül... :O Oké. Csak érdekes...az életben nem csinált még ilyet. Anyuka pedig naponta 10 perceket ugrál a trambuliban - egyedül! -, mert hogy valamennyit mozognia kell. Jézusom. Hát menjen el futni vagy biciklizzen... :)
Fiúkkal minden oké volt, Robin mondjuk cirkuszban volt fél 7-ig, szóval nemigen láttam aznap. Pénteken már elég fáradt voltam, mint a megváltást, úgy vártam, hogy vége legyen a vacsinak és elvonulhassak, majd megkezdődjön a két napos szabadságom - a gyerekek terelgetése, koránkelés és napi teendők nélkül. Imádom a pénteket! :)
Kati mondta vacsi után, hogy mennyire hihetetlen, szinte most érkeztem, 4 hét és megint megyek haza, biztos már nagyon vár a családom stb...hozzáfűzte azt is, hogy majd csak figyeljem meg, ha májusban visszajövök, akkor mennyire gyorsan nyár lesz majd, aztán lassan a nyárnak is vége...és milyen igaza van...
Szombaton délután kimentem Orsival Dachauba, már ezer éve tervben volt, hogy meg szeretném nézni a koncentrációs tábort. Sikerült. Amíg az S-banhon ültünk zuhogott az eső, de Dachauban szépen kisütött már a nap. Könnyen oda is találtunk, kicsit buszozni kellett. Egy német szót nem hallottam az egész tábor területén, amíg mi ott voltunk. Szerintem amerikaiak és kínaiak tömkelege volt...a tábor megrázó, érdekes és elszomorító. Ezzel a három szóval tudnám leírni. Amit az iskolai éveim alatt megtanultam, mindazt most megnézhettem élőben is. Szörnyű, embertelen körülmények, a videók, amiket vetítettek közben - ott lenni, látni mindezt...nagyon érdekes és teljesen más, mint amikor csak ültem a töri órán és igyekeztem figyelni.
Dachau után visszamentünk a városba, kis tengi-lengi - ilyenkor a fél várost lejárjuk, majd beültünk kajálni a Pizza Hut-ba. Már nem jöttem haza átöltözni - nem rovom feleslegesen a köröket - Andihoz mentünk, megint szépen, jókedvűen sikerült eltöltenünk az estét. :)
Orsival útnak indultunk, hát akkor bulizzunk egyet. Kimentünk Schluckaufba, Orsi ivott egy martinit - én már semmit. Valami idegen magyarokkal megismerkedtünk, beszélgettünk, aztán továbbálltunk. Egy bizonyos 089 (null-acht-neun) nevű helyre akartunk menni - itt megjegyzem, hogy talán ez az egyetlen szó, ami szerintem szebben hangzik németül, mint magyarul :) - de akkora sor volt, hogy szerintem még most is ott állnánk. Lehet, hogy ingyen osztogattak valamit, csak mi nem bírtuk megvárni? :) Mindegy is, elmentünk a Kultfabrik-ra, mondván, hogy ott a negyven szórakozóhely, azok közül már csak tudunk választani. Végül a Willenlos nevű helyre mentünk be, koktél 4,50 euró?! Micsodaa? Akkor egy swimming pool rendel - pincér srác nem értette a hangos zene miatt pontosan, hogy mit kérek és úgy kérdezett vissza, hogy elmutogatta az úszást, aranyos gesztus :), Orsi is ivott egyet, táncikáltunk, de semmi extra. Nem fogott meg a hely és az olyan zenék,  mint a Barbie Girl, Backstreet Boys - Everybody, és a német muzsika, amit nem igazán bírok elviselni, nem tehetek róla :)...szerencsénkre időátállítás volt, 5-kor fogtuk magunkat és irány az S-bahn.
Vasárnap délben keltem, Katival beszélgettem elég sokat. Meséltem neki, hogy voltunk Dachauban, de olyan érzésem volt, hogy szkeptikusan fogadta. Kérdeztem, hogy ők voltak e már...mondta, hogy nem és nem is igazán ismeri a tábort...meséltem neki, hogy megrázó volt és szomorú, és olyan volt, mintha nem értené miért mondom ezt...lehet, hogy érzékeny pontot érintettem és a németek nem nagyon szeretnek erről beszélni?!...nem tudom, hagytam is inkább a témát...
Mesélte, hogy szombat este elkezdték beszélgetni, hogy merre menjenek nyaralni. Az Északi-tengeren és Spanyolországon "vitatkoztak", de végül a spanyolokat választották - nem is értem, miért? :D :D
Új hír, hogy augusztus közepén valószínű itt hagyom őket - végleg...
Nem mondom, kicsit szíven ütött, de végülis érthető, hogy nem akarnak nekem akkor már feleslegesen fizetni és nekem is totál felesleges lenne itt maradnom. A gyerkőcöknek július 30-ig normálisan ovi és suli, utána augusztus első két hetében napköziben lesznek, majd harmadik héten a nagyszülőknél, aztán irány Spanyolország, ahol két hetet töltenek majd. Szeptember elején jönnek vissza, az utánam lévő au pair is szeptember végén vagy közepén érkezik majd...hát ez így lesz, bele kell törődnöm, hogy egyszer mindennek vége.
Bevallom, amikor kijöttem ide, bennem volt egy kis "félsz", hogy majd ennyire jól elboldogulok itt, ennyire megszeretem a várost és nehéz lesz hazamenni. Most már olyan érzések kavarognak bennem - amikről egyébként már írtam -, hogy nincs maradásom. Egyszerűen nem bírok megmaradni itt - még nem! Én imádnám, ha felnőttként itt élhetnék, dolgozhatnék majd. De most még vágyom arra, hogy eljussak sok-sok helyre, hogy csak egy nagyon kicsit is, de élhessek mindenhol...tudom, tiszta zakkant vagyok, de most hajt ez; a kíváncsiság és az ismeretlen. Minél több dolgot megtapasztalni, minél több embert, helyet és szokást megismerni. Azt hiszem, most vagyok azon a ponton, hogy fogalmam sincs, mit akarok majd később kezdeni magammal - jelenleg annyi minden érdekelne. Egy, ami most olyan biztos, mint hogy én most itt írom ezeket a sorokat, hogy "foggal-körömmel harcolok", hogy a jövő évi tervem valóra váljon. Aztán majd úgyis eldől, és jön egy hirtelen terv megint, hogy hogyan tovább... :)

Képek a szokott helyen, millió puszi Mindenkinek, szépséges hetet kívánok!
:)

2011. március 22., kedd

Ha ŐK nem lennének...

Sziasztok!

Újra itt... :)
Valami cudar gyorsan megy az idő - kevesebb, mint egy hónap és megint haza kell menni...na mindegy...
Kezdeném akkor a péntekkel. Igazából semmi érdekes nem történt, kitakarítottam a fürdőszobám, vasaltam. Felix Elias-nál volt megint, Robin pedig Adriano-nál - szóval nem nagyon dolgoztam. Este anyuka szóvá tette, hogy ne engedjem, hogy Felix minden nap menjen valakihez, mert itthon is kell lennie. Jézusom. Szegény gyerek bármit csinál, bárhova megy, mindenből gondot csinálnak. Nemhogy örülnének, hogy így elvan másokkal és legalább kint játszanak az udvaron. Nekem legalábbis tetszik ez :)
Jah, még megjegyezte azt is, hogy ne mindig sima barna kenyeret vegyek, hanem magvasat, ilyet-olyat-amolyat, mert kell a változatosság. Az bezzeg változatos, hogy ők minden hétvégén tésztát és kis virsliket esznek. Ez is mindegy, majd jobban figyelek ezekre a dolgokra. Csak egyszerűen néha olyan dolgokba beleköt, hogy csak lesek. :)
Szombaton ugye korán kellett kelnem, 9-re mentem Elias-ékhoz, kicsit rendet csapni. Már capuccino-val fogadtak, elő volt készítve a vasaló és a halom ruha is. El is kezdtem, közben dumáltam apukával, marha rendes volt még mindig. Mondta, hogy addig maradok, ameddig jól esik. Délig voltam, de egyfolytában vasaltam, szünet nélkül. Meg akartak hívni ebédre is, de nem fogadtam el. Valamint mondta, hogy megbízik bennem, lenne e kedvem hétközben is menni egy héten egyszer takarítani (szombaton nem kellett). Mondom persze, hogy lenne, meg is mutatta, hogy hova fogja nekem mindig tenni a kulcsot. Aztán már jöttem volna el és a kezembe nyomott 50 eurót - először csak "megszédültem" (húú, 50 euró üti a markom 3 óra vasalásért és még szeretem is csinálni), aztán hamar rávágtam, hogy nem tudok visszaadni, erre ő: "nem is kell" - ekkor már majdnem el is ájultam :) - mert hogy nagyon meg van velem elégedve, ennyire szépen még senki sem vasalt, mekkora segítség volt ez neki és fogadjam el a pénzt gratis-ként...tisztában van vele, hogy 8 euró/órában egyeztünk meg, de most ez van. Húú baromi hálás voltam neki, ő meg azért, hogy ennyit vasaltam, pedig tényleg nem nagy cucc és ugye szeretek is. Tök boldogan jöttem haza, elújságoltam a családnak. Ami furcsa volt és feltűnt a másik családnál, hogy 3 gyerek ott volt, de elvoltak és egy hangos szót nem hallottam. Nincs tv-jük, ezért vita sem volt. Lefoglalták magukat és kint játszottak. Nem kérdezték meg, hogy "most mit kell csinálnom"? (Robin ezt szokta). Apuka fél 12-kor odaállt a konyhába és elkezdett egy nagyon gusztusos kaját főzni...itthon Uwe-t még a konyha közelében sem láttam, nemhogy főzzön :) Szóval, minden olyan más volt. És mire jövök haza, anyuka ordít a fiúkkal, hogy menjenek ki, mert jó idő van és ne a tv előtt üljenek...családi idill :)
Fürödtem gyorsan és mentem be a városba. Megint le szerettem volna vásárolni a maradék utalványom, amit még karácsonyra kaptam a családtól, de mivel a pólók 150 eurónál kezdődtek, így úgy döntöttem, hogy még visszanézek máskor.
Orsival elmentünk a magyar boltba - kürtős kalácsra voltunk nagyon ráhangolódva, de mondta a tulaj bácsi, hogy csak csütörtökön sütnek. Nem gond, majd visszamegyünk. Orsi vett a családjának egy Egri Bikavért. Én vettem túró rudit és győri édes kakaós kekszet - mondom sem kell, hogy úgy ettük a metrón, mint a kis ovisok :D De olyan jól esett...huhúúú :)
Este hazajöttem - a család már nem volt itthon - és elkezdtem készülődni. Vissza a városba, találkoztam Szimivel, Orsival és Andival, mentünk a Schluckaufba (magyar bár, jók az italakciók, sok a magyar, de akadnak külföldiek is). A bárban nagy meglepetésünkre már ott volt Tamara is - beelőzött minket, pedig úgy volt, hogy dolgoznia kell. Nem baj, így jobb volt. Iszogattunk, beszélgettünk, nevetgéltünk, kellemes muzsika, sok jó ember egy helyen, pazar társaság - nagyon jól éreztük magunkat. Olyan fél 1 körül indultunk el buliba, ismét a Klangwelt-be mentünk. Sokat táncoltunk, negyed 6-kor jöttünk ki a helyről, de én személy szerint baromi fáradt voltam. Azt hiszem akkor jött ki rajtam, hogy szombaton "korán" kellett kelnem. 
Vasárnap délben keltem, mentem Tündihez ebédre - paprikás krumpli és máj volt a menü, nyamm nyamm nyamm :P Átvettem az otthoniak által küldött kis magyar szeretetcsomagom, tele kakaóval, keksszel és teával...juhúú már nem halok éhen, bár apáék annyi mindent küldtek, hogy szerintem nem nagyon számítanak rá, hogy én áprilisban megjelenek otthon. :D Fél 3-kor továbbálltam, de városban 1 órát kellett várnom Orsira, ezalatt az idő alatt beálltam az Apple bolt elé és "loptam" a netet, csak úgy, mint az összes többi ember :) Eddig nem értettem miért vannak ott olyan sokan, mindenki vásárol? De nem, annál fifikásabbak itt is :)
Na, de a lényeg a lényeg, befutott Orsi és kimentünk villamossal a Nymphenburgi kastélyhoz. Végre nem a föld alól kellett csodálnunk (vagyis nem csodálnunk) a várost a villamossal való utazgatás miatt. Fantasztikus volt :)
A kastély gyönyörű - én kisebbre számítottam -, sok ember volt, sokan futottak, mellette egy hatalmas, rendezett park terül el számtalan kis tóval. Nagyon szép volt, sétálgattunk, ettünk egy perecet, majd visszamentünk a városba. Annyira átfagyott a kezem, hogy valami forróbbra vágytam - irány a Meki, forró csoki :) Meglepődtem, amikor a kettővel mellettünk lévő asztalnál megpillantottam a volt au pairt, Katját. Hihetetlen, hogy ebben a városban is mindig mindenkivel összefutunk, pedig hatalmas. Váltottunk néhány szót, aranyos volt, de jönnöm kellett már haza, jött a vonatom.
Érdekesség: vasárnap háromszor ellenőrizték le a havi bérletem az S-bahnon és U-bahnon...furcsa, hogy amíg otthon Lovászpatona és Pápa között ingáztam 5 évig, az 5 év alatt ellenőrizték le összesen háromszor :D Na de ez is mindegy...
Nos, hétfőn délelőtt elmentem takarítani a családhoz, akiknél szombaton vasaltam. Akkora káosz, kupi és kosz volt, hogy én olyat még nem láttam. De alapos voltam, mindent megcsináltam és kitakarítottam, 3 órát voltam ott és nagyon remélem, hogy meg lesznek velem elégedve. Úgy néz ki, hogy minden hétfőn fogok menni - bár rám van bízva, hogy akkor megyek amikor van időm. Nyavalyogni sem akarok, hogy milyen munka, mert nagyon örülök, hogy legalább végre van valami.
Délután fürdés, kaja, skype - aztán mentem Felixért. Robin este 6-ig nem jött haza, én pedig lementem a kisráccal a suli melletti sportpályára teniszezni. Úristen, mondtam neki, hogy én nem tudok, de ő erőlködött. Ütögettünk párszor, rohant pár kört a pályán, fél 6-ra értünk haza. Elnyammogott egy kis müzlit, majd befutott apuka és át is vette, Robin csatlakozott közben és beültek tv-zni - hát aznap sem dolgoztam sokmindent. :)
Kedden futni voltam és fel is vettem videóra az útvonalat, ahol mindig rovom a köröket. :) Jó, hát nem túl izgalmas, lényegében csak fák, bokrok, padok, tó, de szerintem szép. Íme:

Délután Felixel sportpályán voltam, először biciklivel, majd gördeszkával - amit fél órán keresztül kerestünk itthon. Hülye egy napja volt amúgy, mindenért kiabált, megint én voltam az utolsó "szemét" - nem értettem, hogy mivan vele. De mondjuk az anyjával is ugyanezt csinálta...ja, ami a csúcs, hogy marhán rákészültem a foci edzésére, amire imádok menni még így nézőként is, de anyuci megengedte neki, hogy ne menjen - had pihenjen szegényke, úgyis olyan fáradt. Robin nagyon ramatyul volt - hányt egész délután. De végülis nekem nem volt annyira tiszta az állapota, mivel egyik pillanatban még sóhajtozott, majdnem hogy bele akart halni, másik pillanatban meg verekedtek, kiabáltak és futkoztak...
Felixet Kati beültette a tv elé, de én közben már csináltam a vacsorát. Egyszercsak jön oda marha gyorsan anyuka, hogy milyen műsort néz a gyerek?! Mondom nem tudom, nem figyeltem. És olyan, de olyan rémülten kért meg engem, hogy nézzek már rá közbe, hogy mit néz, hogy azt hittem ég a ház. Ja, mert az sem mindegy, hogy milyen műsort néz, csak a Kika TV-t lehet - pedig hozzáteszem, hogy értelmesebb volt az, ami éppen ment, mint az ufós és harcolós mesék...mindegy...
Néha nagyon be bírok sokallni tőlük. Mielőtt még valaki azt hinné, hogy én mindig csak a szépet és jót írom le - nem így van. Igaz, hogy a napok, percek többsége majdnem hogy jobb, mint tökéletes, de ki bírok akadni azért. Csak ugye tűrni kell, és ebben az esetben, hogy au pair vagyok - én vagyok értük, nem pedig ők értem...ez itt a nagy különbség. Idővel viszont kezdek rájönni, hogy azért ez sem egy tökéletes család. Sokatoktól hallom, mondjátok, hogy mennyire megfogtam az isten lábát. Belátom, hogy vannak rosszabb családok is, tényleg marha nagy szerencsém van, de amikbe bele bírnak kötni néha, az hihetetlen. És ezt a "nagyon tökéletes" életem egy dolog árnyékolja be - a gyerekek és a viselkedésük. Volt olyan, hogy találkoztam másik au pair "gyerekével", egy kislánnyal, és olyan aranyos és barátságos volt, hogy hihetetlen (igaz, hogy magyar volt). Aztán a múlt heti foci edzéses kis néger srácot sem felejtem el, hogy ő is mennyire jókedvű, kis kedves volt. Láttam rajta, hogy árad belőle a szeretet. És itt, Robin és Felix - hát igazából sohasem tudom eldönteni, hogy szeretnek e?! Mondjuk szerintem Robin nagyon...de amikor Felix-nek éppen "olyanja" van, akkor nagyon kiállhatatlan és csak mondja a magáét, káromkodik, csapkod, vagdal mindent, kiabál és hisztizik - nem sokan viselnék el szerintem. Szeretem őket, és komolyan mindent az égvilágon megteszek, hogy minden jó legyen, mindig valami érdekeset csináljunk és lekössem őket...de egyáltalán nem érzem a részükről, hogy olyan húúú de marha jó lenne minden. És szerintem az előző csajjal sem voltak így, ezt csak abból gondolom, hogy amikor ő elment, akkor semmi búcsú, semmi szia, se puszi se pá...és szerintem ebben a munkában ennek nagyon nagy jelentősége van, hogy a gyerekekkel szeress lenni. Őszintén megmondom, rajtam néha eluralkodik az, hogy nem szeretek velük lenni, mivel akármit ajánlok fel semmi nem tetszik nekik és olyan semlegesek bírnak lenni mindenben...csak ezt így elég nehéz elmagyarázni...
És, most nem azért mondom - jajj, most sokan majd biztos azt hiszitek, hogy nem is szeretek itt lenni, hogy ilyeneket írok -, de nem hosszabbítanék náluk szerződést az egy évem után semmi pénzért sem. Komolyan, nagyon szeretek itt élni, ezt az au pair-életet, a várost, és azokat az embereket akiket megismertem, de au pair nem lennék még egyszer itt, Németországban. Ismerve már a családokat, kinek milyen kínja van, a gyerekek milyenek - egyszerűen nem. A többi au pair csajtól tudva is vannak még ennél rosszabb családok is - azt hiszem egy év elég lesz. Nagyon szeretem őket, borzasztó sok dolgot köszönhetek nekik, de a második évünk már nem lenne ilyen szép együtt azt gondolom. Valamint mást is ki szeretnék próbálni, más gyerekekre vigyázni...meglátjuk majd. Ide bármikor szívesen visszajövök, lakni, dolgozni, akár tanulni is. Azt hiszem azért érzitek a különbséget :) Ez olyan "valamit valamiért"-dolog, egy példát felhozok most. Amikor nem voltak itthon, síeltek, azon a héten nem jött a takarítónő, de én mindent felporszívóztam és felmostam - ragyogott minden. Írtam, hogy vettem tulipánt is - amibe nem halok bele, hogy az én pénzem volt, de figyelmességből tettem. Aztán van olyan, hogy kiteregetek (na jó, majdnem mindig), hétvégén is megcsinálok ezt-azt, no és ilyenkor feltűnik, hogy egy köszönömöt nem bírnak mondani. Én nem azt várnám, hogy hason csússzanak előttem, mert megmozdítottam a kisujjam és megcsináltam olyat, ami nem is az én dolgom lenne...de abszolút nem akarják észrevenni, hogy igyekszik az ember... 
Na mindegy is, kicsit kitértem - de kell néha a kitérő is. :) Annyira, de annyira dob az itteni életemen az, hogy ennyi sok jó embert megismertem. Köszi Nektek, csajok, hogy széppé teszitek minden napomat - hétvégéken is csak miattatok töltődök fel ezer százalékosan! :) 
Nem tudom, hogy mikor jövök következő beszámolóval - igyekszem tartani a heti kettőt. Dobtam pár képet a Starnberger See-s albumba is...
További szép hetet Nektek! Sok puszi
:)

2011. március 17., csütörtök

Mert itt a hétköznapok is majdnem hétvégék...

Érdekesen alakult a hétfő. 9 nap után megpróbáltam totál visszarázódni az egészbe, könnyen ment a 7 órai kelés is, minden rendben volt. Kati mondta reggel, hogy Uwe-val szabadnaposok és Münchenbe mennek valami hatalmas kertészeti áruházba venni ezt-azt. A délelőttöm úgy ahogy volt a pakolászással ment el - hétvége után valahogy mindig eluralkodik a káosz a szobámban és a fürdőszobámban is. Aztán teregettem - itt hozzá kell tennem hogy mióta megjöttek fél óránként megy a gép. Beszéltem az otthoniakkal, mert ugye nem mindenkinek van 4 napos hosszú hétvégéje...és láttam a Picurt is - webkamerában, ott pöffeszkedett és pislogott, imádom! Köszi Laura! ;)
Kati és Uwe már fél 3 körül itthon voltak, de kint tevékenykedtek a kertben. Felixet elhoztam, megjött Robin - uzsgyi be a trambulinba...ááááááá!
Imádok ott ugbabugrálni meg minden, megy az idő is vele, ilyen-olyan formátumot mindig sikerül megtanulnom, de ha 20 percen keresztül csak ugrálok, érzem, hogy már az agyam is ugrál és leszakad a lábam, és még akkor is csak azt hajtogatják, hogy magasabbra és gyorsabban...és amikor leülök 5 másodpercre, hogy kicsit pihenjek akkor Felix elkezdi, hogy "hüpf, hüpf, hüpf!" (ugorj, ugorj ugorj), akkor az már sok... :)

Szóval, 5 órakor sikerült megunniuk, marhán kapóra jött, hogy megjelent az ajtóban Adriano, hogy elhívja magához Robint Wii-t játszani. A szülők megengedték, hogy Felix is menjen - mondom nem hiszek a szememnek, most komolyan mindenki elmegy Adriano-hoz?! Olyan kis aranyos voltam, hogy még azt is felajánlottam, hogy elkísérem őket, de a szülők azt mondták, hogy elég ha megyek értük. Okéé, jessz! Még egy szabad óra. A felnőtt osztaghoz jött megint egy kertész - már kb. a tizenötödik mióta eltervezték, hogy új kert lesz. Én lazán, kényelmesen elütöttem az egy órácskámat és elmentem a kölkökért. Nagyban ment a játék, nem számoltam meg, de 20 üres gumicukros zacskó ott volt előttük - húúú mondom ha ezt a szülők látnák... :) (mert ugye édességet enni sem szabad!). Ugye a játékot mondanom sem kell, de nem akarták abbahagyni. Olyan ötször szóltam nekik, mire Robin befejezte, Felix kezéből kikaptam a távirányítót és mondtam neki, hogy most indulunk haza. Elkezdett bömbölni - nem érdekelt. Szokott ilyet, majd befejezi. De ha én azt mondom már sokadszorra, hogy mennünk kell, akkor mennünk is kell. Igazam lett, fél perc múlva semmi baja sem volt.
Itthon még a vacsoránál ért egy kellemetlenebb meglepetés...nem is meglepetés, hülyeségeket beszélek :), csak olyan fura volt a szituáció.
Ugye itt volt a kertész és a vacsinál elkezdték tárgyalni, hogy kinek mi a véleménye és milyennek találják. Valahogy annál a témánál lyukadtak ki, hogy az apuka eleve nem is akart ide, falura költözni. Robin utána mondta, hogy ő sem, aztán persze Felix következett ugyenezzel. Szegény anyuka csak nézett maga elé, olyan, de olyan kínos szituba hozták, hogy az hihetetlen. Nekem ő már mesélte, hogy amikor arról volt szó, hogy ide költözzenek, akkor már 4 éve győzködte a családot, hogy jöjjenek, de alig mentek bele. Egy éve élnek itt - most lesz kettő. Ezt taglalták, azt sem tudtam már hova nézzek. Ilyen "szóváltásnak" eddig még nem nagyon voltam tanúja. Aztán következett az, hogy holnap költözzenek vissza Münchenbe, mert hogy ott mennyivel jobb volt, több barátjuk volt és a lakás is jobban tetszett nekik. Robin elmondta, hogy itt barátai sincsenek, csak Adriano - apuka válasza erre az volt, hogy ez ellen csak ő tehet. Felix szintén ilyesmiket mondott...nagyon rossz volt hallgatni. Ezt még tetőzte az is, hogy Felix-nél valami nem stimmelt az "emeleten", megint minden második szava valami káromkodás volt vagy "dagadt tehén", ahányszor a joghurtot a kanálra vette, annyiszor csöppent le a cucc arról és össze-vissza röhögött, de olyan fakutya-szinten... És, most - itt létem alatt először - láttam, hogy rászóltak, de valami baromi hangosan. Nem hittem a füleimnek. Húúú, irdatlan állapot volt, végig az volt a fejemben, hogy csak most álljunk fel az asztaltól és had vonuljak el, mert ez így már nekem is kínos. Végülis a "holnap költözzünk vissza Münchenbe"-témát lezárták, hogy az már a múlt és már mindenhez késő. Hozzáteszem, nem értem, hogy miért jöttek ide ki. Mindketten a városban dolgoznak, ott sokkal több a lehetőség minden téren. És München azért az München. Nem tudom elképzelni, hogy nekik az valahol megéri, hogy minden nap 80 km-t autózik anyuka (el-vissza), apuka pedig biciklivel és vonattal jár be a városba...na mindegy...ő dolguk...
A keddi napom csodálatos volt! Délelőtt a tónál voltam - november óta először - biciklivel mentem le. Negyven percet, azaz 5 hatalmas kört futottam - mint mindig, de fogalmam sincs, hogy ez kilométerben mennyi (talán 5 körül lehet?). Azt hittem, hogy nem fogom bírni, hiszen egész télen meg sem mozdultam - mármint nem sportoltam semmit sem. De simán ment és még jól is esett. Utána kiültem a stégre, a tó és a körülötte lévő hegyek még soha nem voltak olyan gyönyörűek, mint aznap. Jött egy turistacsoport, megkértek, hogy csináljak róluk pár képet - oké. Aztán jött a dolog nehezebb része, haza kellett jönnöm - biciklivel. És mi ugye eléggé a hegyekben lakunk, 600 m magasan kb. és marha nehéz volt már feltekerni ennyi futás után. Azt hittem lehullok már a bicikliről. De megment. :) Itthon gyors fürdő - üde lettem és friss, iszonyat jól esett. Megfogadtam, hogy megint megyek minden nap - persze csak ha az idő is engedi.
Délután gyors eszmecsere skype-on az otthoniakkal és már mentem is Felixért. Kicsit felhúzott, benyögte, hogy nem akar focizni menni. Én pedig imádtam ősszel is a keddeket, amikor mehetek vele. Igaz, hogy nem focizhatok, de olyan jó nézni is és egyáltalán csak úgy ott lenni! Hazaértünk, megevett két tányér müzlit, befutott Robin, majd apuka is. Uwe lefoglalta Robint és átnézték a házi feladatokat, én pedig ismét a trambulin felé vettem az irányt a kissráccal. Nem ugráltunk sokat, mivel rosszul érkezett le egy ugrás után, megfájdult a lába és elkezdett bömbölni. Engem akart hibáztatni, hogy túl nagyokat ugrok és így neki más a leérkezési ideje (ez de hülyén hangzik) :D, és azért történt a "baleset". Szóval abba is hagytuk az egészet, megpihentünk, majd elindultunk focira - hála istennek megjött a kedve :)
Pálya szélén leültem a kispadon és néztem a kis "focistákat". Felfigyeltem egy félvér kisfiúra, olyan aranyos volt, hogy azt elmondani sem lehet. Majd rá 5 percre leesett a tantusz, hogy az apukája ül mellettem, mivel ő teljesen néger volt. És volt vele egy még kisebb fiúcska - a "focista" tesója. Annyira gyönyörűséges volt, olyan aranyos, göndör hajjal és hatalmas kék szemekkel, hogy azt hittem megzabálom :) Sokszor elesett, én pedig felsegítettem. Beszélni még nem tudott, gügyögött csak, ha jött egy repülő, akkor mutogatott az égre. Jah, és állandóan a térdemen támaszkodott - amikor Felix odafutott hozzám, nem értette, hogy "kit szedtem össze" :):)...amikor vége lett az edzésnek, akkor is csak mosolyogtak ránk. Úgy vigyáznék kis néger srácokra is! :) Aztán eszembe jutott, hogy de milyen jó, hogy valaki ilyen közvetlen végre, állandóan mosolygós és laza, és nyílt. Mint ők és a külföldiek többsége. Sajnos időközben rájövök, hogy a németek mégsem ilyenek. Tartózkodóak, ridegek és közömbösek - egyáltalán nem közvetlenek. Tök jó kedvvel jöttem haza, feldobták a napom, pedig csak idegenek voltak. Itthon nyugiban vacsi, majd becsapódtam a tv elé megnézni a Bayern - Inter Milan meccset...
Szerdán megint voltam a tónál, a 40. percem után jött ki rajtam az előző nap fáradalma is - alig bírtam már megmozdulni és akkor még előttem állt a visszafele bicikliút. Előtte ejtőztem egyet a stégen - érdekesség: megpillantottam egy bácsit, aki meztelenül szántott kifele a vízből (17 fokos!!!) és elkezdett ugrálni a parton, lóbálta a kezeit, táncolni készült. Baromira meglepődtem, nem láttam sehol kirakva a "nudista strand" táblát :)...nem hittem volna, hogy ennyi őrült ember mászkál erre is. Egy percig sem zavartatta magát, holott egy csomóan futottak és kutyát sétáltattak. Napi "élmény" megvolt.
Itthon fürdés, bevásárlás, vasalás. Délután Felixet elhoztam, Robin 6-ig a suliban marad szerdánként, mert foci van. Felix-szel lementem én is a pályára, focizgattunk, kosaraztunk, majd megvártuk Robint a tornateremben, megnéztük az edzés végét. Nagyon hamar eljött a vacsiidő - egyedül voltam velük, apuka és anyuka nagyon későn értek haza. Felix úgy döndött, hogy vajas-ketchupos perecet enne...ú-r-i-s-t-e-n!!! Húztam a szám, de megcsináltam neki, nehogy már miattam haljon éhen szegény... :)
Elkészülés a fürdőben, fogmosás, pizsi, esti mese, csicsika. Minden rendben volt. Két percre rá Felix battyog le a lépcsőn, hogy az emeletes ágyról rájuk esett a takaró, menjek fel és szereljem vissza...oké :) Néha sokkal jobban szeretem, ha nincsenek itt a szülők este, tök rendben lezajlik minden, ura vagyok a helyzetnek és nincsenek felesleges diskurálások sem.
Napi érdekesség 2.: írt e-mailt egy csaj Nyugat-Afrikából, hogy a neten böngészve találta meg az e-mail címem (hogy hol, azt nem tudom), de szívesen ismerkedne, szerezne kapcsolatokat, eszmecsere meg miegymás...kicsit, meglepődtem, mondom kik meg nem találnak?! Végül visszaírtam neki, legalább az angolt gyakorolhatom kicsit :) Kíváncsi vagyok a válaszára, hogy kiféle-miféle... :)
Csütörtökön Orsival megnéztünk egy új bevásárlóközpontot Pasingban (Pöckingtől 20 km), kedden nyílt. Hát, amilyen szépen, fullosan és nagynak néz ki kívülről, nos belülről mindennek az ellenkezője. Kicsi és tele van drága üzletekkel. Nem nekünk való, de megállapítottuk, hogy enni néha megyünk majd, mert a kajáldák viszont első osztályúak és úgy is néznek ki! :)
Városban Szimivel találkoztam, meg akartuk venni a vonatjegyét áprilisra hazafelé, de a pasikám azt mondta, hogy odaút 118 euró, visszaút 98 euró - erre én mondtam neki egy "köszönöm, viszlát"-ot és továbálltunk. Szimi megoldja busszal, mert ez így nagyon nem kóser. :)
Nagyon nem "dolgozgattam" a gyerekekkel sem, Felix-et elvittem Eliashoz, akinek az apukája ajánlotta fel, hogy mehet játszani. Robin és Kati pedig együtt jöttek haza fél 6 körül, fogorvosnál voltak. 6-kor elmentem Felixért - hozzáteszem, hogy szakadt az eső egész nap -, de még játszani akartak, így az apukája meginvitált egy capuccino-ra. Elbeszélgettünk, jó fej volt. Mesélte, hogy járt a Dunakanyarban, Temesváron, Hévízen, Budapesten...de a kedvenc helye valami Akácia kemping volt (nem ismerem). Ott jókat lehet borozni, tábortüzezni, ja és ami a legjobban tetszett neki, hogy érezni a gyümölcsök és a zöldségek illatát, nem úgy mint itt, Németországban. Csak mosolyogtam. Azt mondta, hogy Magyarországon volt élete legjobb nyaralása és hogy nagyon kedvesek az emberek. Nagyon jól esett megint, hogy valaki ennyire dicséri szerény hazánkat. :)
Megkérdezte, hogy járok e nyelvsuliba - mondtam, hogy már nem, inkább valami munkát szeretnék még találni. Erre egyből felajánlotta, hogy mehetek hozzájuk rendet rakni, vasalni és kicsit takarítani, mivel a felesége csak április 6-án jön haza és káosz uralkodik mindenhol. Úristen, végreee, van megint munkám! Nagyon-nagyon örültem neki, de szerintem ő jobban nekem. Nem győzött hálákodni, hogy elvállaltam. Szóval, szombaton reggel 9-re megyek, 8 eurós órabérem van - ami kezdésnek egyáltalán nem rossz, a továbbiakat pedig majd meglátjuk... (azt szerintem még nem írtam le, hogy a pizzériát miért hagytam ott, de akit érdekel, annak szívesen leírom privátban).
Nos, boldogan jöttem haza a kissráccal, de vacsoránál ezt már csak tetézni tudta a család, ugyanis elárulták, hogy hétvégén szintén nem lesznek itthon - Nürnbergbe mennek szülinapozni. Juhúúúú, ismét enyém a ház, egyes egyedül :)
Kaptam levelet ismét az afrikai lánytól, annyit el tudok róla árulni, hogy 23 éves, Dakarban él (sajnos egy menekülttáborban a nevelőapjával) és elefántcsontparti származású. Még anno a háború miatt kellett onnan eljönniük és a szüleit sajnos valaki megölte, amikor egy reggel rájuk törtek. Nagyon meghatott a története, valahol érdekesnek találom, hogy éppen megtalált - ki tudja hol?!...írok neki továbbra is, nagyon érdeklődő, küldött magáról képet és kéri, hogy ne ítéljem el azok alapján, amiket elmesél magáról. Isten ments, hogy ilyet tegyek, tényleg szimpatikus. Angolt gyakorolni, megismerni egy teljesen más embert, egy másik helyet - még ha csak így e-mailen keresztül is, hát én nem vagyok semmi jónak az elrontója. :)

Most ez ilyen nagyon hétköznapias bejegyzés lett, de már muszáj volt megírnom, mivel itt mindig történik velem valami érdekesség, valami szokatlan, valami nagyszerű! :)
Mostanában sokat gondolok arra is - mivel ilyen marha gyorsan megy az idő, gyorsabban mint valaha az ittlétem alatt -, hogy szinte biztos, hogy végig fogom majd ordítani a hazafele utat, ha innen szeptemberben el kell mennem....
Mindegy, ne is foglalkozzunk még ezzel, messze van hála istennek.
Néha csak azt hiszem, hogy ez egy álom, majd egyszer csak felkelek. Mindig úgy tűnik, mintha tényleg minden az én malmomra hajtaná a vizet - olyan szinten tökéletes minden.
Ölelek Mindenkit, hamarosan jövök!
Szép hétvégét!
:)

2011. március 14., hétfő

Tömör gyönyör - a legszebb 9 nap!

Sziasztok!

Fél éves maratoni összefoglaló megvolt - ígérem, hogy ha letelik az egy évem, akkor többet írok majd. Na jó, csak vicceltem - sokan panaszkodtak, hogy baromi sok lett... :D
Gyorsan eltelt ez a hét, amíg a család nem volt itthon. Egész héten tavaszias idő volt és ennek még nincs vége - keddre már 20 fokokat jósolgatnak. Sokat pihentem, majdnem minden nap Münchenben voltam, itthon is tettem-vettem - nem unatkoztam. :)
Hétfőn kipihentem a hétvége fáradalmait és rendet vágtam (amikor a család itthon van, akkor úgyis a káosz uralkodik mindenhol). Már azon a napon éreztem, hogy valami nincs rendben - reggel olyan torokfájásra keltem, hogy azt hittem kiszakad a helyéről... :) Orrot fújtam minden két percben, fúúú borzasztó gyengének éreztem magam. Nem hinném, hogy lázas voltam, bár nem mértem.
Kedden sem volt sokkal jobb, reggel már arra keltem, hogy nyomban meggyullad az arcom...de még mindig nem mértem lázat, napközben aztán sokkal jobban lettem. Délután a farsangi mulatságra akartam menni városba, de minden csaj dolgozott, senkit sem tudtam elcsábítani magammal. :) Bementem egyedül, mert a családtól ugye kaptam még karácsonyra egy vásárlási utalványt, abból valamennyit már levásároltam, de a fennmaradót szerettem volna még...odaérek a bolt elé: "Farsang miatt 2-kor zárás!" No fene...semmi gond, visszametróztam a Marienplatzig, tettem (volna) pár normális kört, de szinte egy talpalatnyi hely nem volt. Annyira szeretem egyébként, hogy a németek még ebből a farsangból is ekkora bulit csinálnak. Gyerek, fiatal, idős - mindenki be volt öltözve hülyébbnél hülyébb jelmezekbe, szóval nem zavartatták magukat. Totál karneváli hangulat volt, doboltak, zenéltek mindenhol - ehhez járult még a konfettiáradat és a szalagok lövöldözése minden irányból minden irányba :D Meg volt őrülve mindenki. Sok-sok rendőr volt, de nem láttam semmi törvénybe ütközőt. A sör fogyott - azt így észrevettem, jah és a fánk is, kétpofára tömte mindenki :) A Marienplatzon található halacskás szökőkút mellett hatalmas tömeget láttam, mondom közelebb megyek megnézem mi történik ott. Katonáknak öltözött fiatalok voltak, az egyik srác a kút szélén "sztriptíz-show"-t nyomott le és ugrált bele a szökőkútba...ááááá....és éppen a végére értem oda, sajnos nem tudtam videót készíteni. Haláli jó volt! :)
Vettem én is egy tiramisus fánkot és egy forró csokit, aztán hazajöttem. A fánk isteni volt - életem első itteni fánkja. Eddig nem ettem, otthon sem voltam oda érte annyira és szerintem nem éri meg a 2,50 eurót sem... :D Ez a tiramisus finom volt, egyszer elmegy...

Szerdán reggel 8-kor anyuka sms-ére keltem, amiben valami olyasmi állt, hogy "nagyon unatkozol"?! Micsodaaaa? Én? Unatkozni? Azt hiszem még nem ismer eléggé. :) Csak annyit írtam neki, hogy nagyon nem... :D Délután Szimivel találkoztam, megbeszéltük, hogy kimegyünk Dachauba a koncentrációs táboros emléktemetőt megnézni. Félúton jutott eszünkbe, hogy az ő bérlete Dachauig már nem érvényes, így jobbnak láttuk visszafordulni, mivel elég sűrűn van ellenőrzés és nem két fillér lett volna a büntetés sem. Dachau megvár minket. :)
Helyette elmentünk a Theresienwiese-re - ott rendezik minden évben az Oktoberfestet. Hihetetlen volt a hatalmas, üres tér - így a sok ember, a ringlisek és a sátrak nélkül. Vakított a nap, gyönyörű volt. A "tér" szélén található a Bavaria (egy hatalmas szobor), sok lépcsőn lehet feljutni, ott megpihentünk egy órácskára. Olyan volt, mintha egész München a lábaink előtt hevert volna...pedig egyáltalán nem voltunk magasan. Szédítő :)
Utána megmutattam Szimónak még egy parkot, ami nekem nagyon tetszik. Ott sétáltunk kicsit, majd elmajszoltunk a Karlsplatzon egy perecet és hazamentünk.
Csütörtökön Senivel találkoztam, hozta a kislányt is, akire vigyáz. Angelikának hívják, 2 éves és egy tündér. Freisingbe - egy kis város Münchentől 40 km-re - akartunk kimenni, de helyette a repülőtéren kötöttünk ki. Az S-bahn pedig visszavitt minket egyből a városba...közben leesett mindkettőnknek, hogy már útközben valahol le kellett volna szállni és átszállni másik S-bahn-ra, de így jártunk. Freising is megvár minket... :) Eldumáltuk az időt, "csak" másfél órát vonatoztunk végülis.
Délután a városban lődörögtünk, kávéztünk, majd este 6-kor csatlakozott hozzánk Orsi is. Vapiano-ban pizza, nyammi :P aztán esti séta után elköszöntünk, mindenki hazament. Starnbergig tudtam csak jönni a vonattal, mert nem ment tovább, Pöcking pedig egyel odébb van még. Ott 20 percet kellett várnom. Már szurok sötét volt, de lementem a tóhoz és leültem egy kicsit. Totál egyedül voltam, zenéltem - kicsit olyan érzésem volt, mintha a Balatonon-parton ülnék (na jó, nem nagykabátban), de hullámzott a víz rendesen, hattyúk, kacsák - minden ami kell - aranyos kis jelenet volt szerintem. :)
Pénteken édes semmittevés következett ismét. Jó, voltam bankban, átugrottam Starnbergbe telefonkártyát venni. Ja, és vettem egy csokor tulipánt, mire hazaér a család, lássák, hogy törődtem itt azért a dolgokkal. :) Itthon mégjobban rendet vágtam, puccba tettem a fürdőszobám, tettem-vettem, készültem az estére. Megbeszéltük - Orsi, Seni és én -, hogy Sausalitosba megyünk csak, szóval nem terveztünk reggelig mókázást. Este találkoztunk Marienplatzon - jött Seni két haverja is. Be is mentünk Sausalitosba, de megint annyian voltak, hogy állóhely is alig volt. Mi Orsival ácsorogtunk volna - én azon a helyen még soha nem ültem, soha nincs hely. Jobban teszi az ember ha asztalt foglal előre, de elfelejtettük. Így lejártuk kb. a fél várost, hogy valami beülős, iszogatós helyet találjunk. Egy Pimp nevű klubban kötöttünk ki. Az átlagéletkort nézve szerintem mi jóval alatta voltunk, plafonról szerintem 24 karátos csillárok lógtak, piros falak, tükrök mindenhol - ittunk egy sört, de megállapítottuk, hogy ez a hely nem nekünk való. Végül betértünk a mekibe enni és hazajöttünk, 2-re már otthon is voltam.
Szombaton sem aludtam sokáig (most bezzeg nem tudok, amikor nincs a család és kipihenhetném magam), városban találkoztam Orsival, Szimivel és Tamarával. Tamara február közepén érkezett, Starnberg mellett au pair, csak eddig nem tudtam még vele találkozni, mert Mallorcán volt a családdal és pénteken értek haza. :) Jó volt csak így négyen lenni, csak magyarok. Lementünk az Isar partjára, a folyóban pedig vannak ki kavicsszigetek, amiken heverészni lehet, de volt aki grillezget, voltak akik fürödtek, fetrengtek, gyerekek játszottak, futkostak - jajj nagyon nagyon jó volt - a nyugalom szigete! :)


Még csütörtökön találtam Senivel egy magyar boltot, a neve Paprikahaus. Van minden magyar termék, pilóta keksz, győri édes, sportszelet, magyar borok és pálinkák, mindenféle fűszer, lángos és gulyásleves, tészták, kürtőskalács - és ami nagyon fontos, tejföl és normális túró, valamint a túró rudi. Nagyon megörültünk neki, akkor Senivel vettünk is egy fahéjas kürtőskalácsot. A csajokkal ugyanezt a boltot akartuk megkeresni szombaton, de az istenért sem emlékeztem, hogy merre volt és mint utóbb kiderült, szombaton 3 órakor zárnak. Nem baj, majd legközelebb. Túró rudiért és kürtőskalácsért valószínű még a világ végére is elmennék... :D Haha!
Amikor már alig láttunk az éhségtől, beültünk egy kis kajáldába dönert enni. Marha rendesek voltak a kiszolgálók, teljesen el voltunk ájulva. Azzal indítottak hogy vagyunk, mi újság. Még nekünk volt ez furcsa. Otthon ha bemegyek valahova, akkor vagy rám sem hederítenek vagy a nyakamon lógnak, hogy vegyek már valamit. Itt azért érzem a különbséget. :) A döner is isteni volt, meg voltunk elégedve. Utána elköszöntünk egymástól, Szimi és Tamara hazamentek készülődni az esti buli előtt. Én Orsival küldtem még magamba egy fagyit, aztán Andiékhoz. Találkoztam Krisztivel és olyan jó volt látni, péntekig marad. Sokat beszélgettünk, ettünk, ittunk, készülődtünk. Orsi nem jött velünk aznap este, mivel közbejött neki egy esti babysitting-elős munka. Andival és Krisztivel fél 12 körül indultunk el otthonról, először egy magyar klubba, a Schluckauf-ba (azt jelenti, hogy csuklás - tök vicces) mentünk, csajok ismerik az egyik pincért és ittak egy bacardi-colát, olyan 2 órára érhettünk oda Hirschgarten-be. Újra a Klangwelt nevű szórakozóhelyre mentünk - ott voltunk múlt szombaton is. Szimi és Tamara már vártak ránk a pályaudvaron. A Klangwelt múlt héten is mindenkinek nagyon bejött, így az én ötletem volt, hogy ismét ott bulizzunk. Hát nem bántuk meg, a csajoknak nagyon tetszett az egész. Bementünk és egyből a "színpadon" indítottunk, ott táncoltunk végig és egy percre sem ültünk le. Nagyon jó buli volt, azt hiszem hogy negyed 6 körül jöttünk ki a helyről. Megint holtfáradtan haza, fél 7-kor ágy, délben már keltem.
Vasárnap családom megtartotta az élménybeszámolót a síelésről. Biztos szép lehetett, de engem még így sem vonzott, hogy elmesélték. 2500 m magasan voltak egy hotelben, ahol valami 20 szauna, 5 medence, ilyen-olyan gőzfürdő volt. Anyukának csak azzal volt gondja, hogy önkiszolgáló volt az étterem és a kaja sem ízlett nekik annyira. Sokat síeltek és fürödtek is. Robin részt vett egy snowboard-tanfolyamon - és nekiment egy fenyőfának. Szóval most totál sebes a fél arca és lila monokli díszeleg a szeme alatt. A másik család akikkel mentek, ott is van egy nagyobb fiú, Robinnal egy idős, de őt is valami baleset érte és pénteken kórházban töltötték vele az egész napot. Hát ezekhez a dolgokhoz inkább nem fűztem semmit sem, nesze neked síelés...vigyázni kell, mese nincs.
Én is elmeséltem, hogy hogy telt a hetem. Olyan gyorsan eltelt, hogy hihetetlen aztán már nyakunkon van szinte a tavaszi szünet is (ápr.18-tól).
Vasárnap délután Orsival és Szimivel találkoztam ismét, elmentünk sétálni az Englischer Gartenbe. Fantasztikus volt! Halom ember mindenhol - sétálnak, fociznak, játszanak, bicikliznek, esznek, isznak. Imádom ezt a látványt! :) Mi csak kakaózgattunk, kávézgattunk. Kitaláltuk, hogy menjünk ki az Allianz Arena-hoz. Eddig még csak én voltam ott - kétszer, de nem tudom megunni, párszor még biztosan ki is fogok menni. Orsi először nem akart - mondván, hogy nem szereti a focit, de aztán rávettük és nem bánta meg később sem. Olyan jóóóó! Bejártuk belül is az egészet, igaz, hogy a szuvenír bolt nem volt nyitva és ugye a pályához sem lehet odamenni. Kerítésen keresztül lehet benézni csak - sajnos. Amikor kijöttünk, akkor még sima "fehér" színe volt - mindig attól függően kéken vagy pirosan világítják ki, hogy melyik csapat játszik. Már jóval a stadion mellett haladtunk, amikor hirtelen jobbra pillantottam és jééééé...PIROS!!!

 Mint az őrültek, Szimivel futottunk vissza, hogy így közelről is meg tudjuk nézni immár színesen, valamint csináltunk pár képet is. Nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy nekem pirosan jobban tetszik. :) Eddig mindig csak nagyon távolról láttuk kéken vagy pirosan. De így full HD-ben lélegzetelállító látvány volt! Nos, ugye írtam is, hogy van pár tervem, de egy Bayern München meccs mindenképpen szerepel köztük. És szerencsém van, nem kell egyedül mennem, mert itt mindegyik csaj vevő az ilyenre, szóval már csak ki kell néznem egy "olcsóbb" árkategóriás meccset... :) Holnap jön az Inter Milan - ugye Bajnokok Ligája meccs lesz. Sajnos azt csak itthonról fogom nézni (egyébként a jegy ára 300 euró körül mozog), este negyed 9-kor kezdődik majd. Biztos vagyok benne, hogy az olaszok szét fogják szedni a várost :) De szemernyi kételyem sincs affelől, hogy a németek is. Ne tudjátok meg, hogy itt mekkora őrület van, ha meccs van. Hihetetlen! És még a városban is, de olyan, hogy 2 percenként metró jön, minden 10 méteren 5 rendőr áll, énekelnek, dudálnak mindenhol és mindenki sörrel szaladgál, mindenki be van öltözve. Imádom!
Nos, az Arena után visszamentünk a városba, Szimi haza, mi pedig Andihoz mentünk még egy esti csevejre, megnéztünk egy filmet és hazajöttem.
Fél 12-re értem haza, mivel 40 percet kellett várnom az S-bahnra - hétvégén mindig munkálatok vannak, ergo késések is.
Ma pedig megint hétfő, a nap még mindig ragyog, dolgozom is már, megy szépen minden a régi kerékvágásban.
De ez a hét, ami mögöttem áll, valami leírhatatlan, hogy mennyire feltöltődtem és jól éreztem magam minden egyes percben. És akkor itt a válasz, hogy miért nem akartam hazamenni. ;)
Sok-sok kép az albumok között, jó csemegézést mindenkinek! :)

Pusziiiiiiiiiiiiii

2011. március 8., kedd

Fél év előttem, fél év utánam

Ma vagyok itt pontosan fél éve. Már leírni is furcsa volt ezt a címet. Annyi gondolat kavarog bennem ezzel és a következő fél évvel kapcsolatban, hogy ha mindent leírnék, napokba telne, amíg elolvassátok... :) Szinte hihetetlen, hogy milyen gyorsan elrepült ez a fél év. Soha semmi még ennyire. Ha jobban belegondolok, "most" volt csak, hogy leszálltam a vonatról és ott várt anyuka a müncheni Hauptbahnhofon...
Megpróbálom összeszedni kicsit a gondolataimat, kifejtem pár dologról a véleményem, miket tanultam itt, milyen élményekben volt részem, kiket ismertem meg és hogy mennyivel lettem "gazdagabb".

Kezdem ezzel a távolság dologgal. Szerintem kicsit sem mondható soknak ez a 600 km, amilyen távol az igazi otthonomtól lakom. Sokan mondják, már már közhelynek számít, hogy "A távolság a legundorítóbb dolog a világon". (bocsi mindenkitől a nem túl kedves szóért). Ebben van valami, de képzeljétek el mi lenne, ha mindig mindenki közel lakna egymáshoz, minden napos találkákkal, beszélgetésekkel...lehet, hogy ezt egy idő után meg is unná az ember?! Mióta "az eszemet tudom", játszogattam a gondolattal, hogy külföldön éljek és dolgozzak egy ideig (vagy talán örökre, de erről még kár lenne beszélni). Habozás nélkül a németországi életet választottam tavaly júniusban, habár felvettek a főiskolára. NEM bántam meg! És egy percig sem bánom most sem.
Az elejétől kezdve, mióta megkezdtem ezt a munkát nagyon gyorsan eltelt minden. A napok, a hetek, a hónapok...aztán az évszakok is :) Szokták mondani, hogy a jó dolgoknak hamar vége lesz, nagyon hamar. Erre itt jövök rá, hogy és igen; tényleg.
Nem vagyok honvágyas típus, nem küld padlóra teljesen az a dolog, hogy el kell válnom egy időre azoktól akiket szeretek; a családtól, a barátaimtól, a kutyámtól és persze a megszokott életemtől. Egyszerűen nem érzem magam rosszul amiatt, hogy a szeretteimmel csak a világhálónak köszönhetően tudok (minden nap) beszélni, nekem nem ezen múlik a boldogságom. Szerintem egyszer fel kell nőni és el kell kezdeni mindenkinek azt a bizonyos "nagybetűs életet". Ha otthon, akkor ott, ha máshol, akkor máshol. Ezt úgyis "dobja" majd az élet.
Ahogy azt már írtam egy korábbi bejegyzésemben is, akik igaz barátok, ők meg is maradnak, akármi is legyen.
Azt hiszem, erről ennyit szerettem volna dióhéjban mondani. De aki ismer, az úgyis érti most, hogy miről is beszélek, mit próbáltam elmondani. Annyira jól érzem magam itt, hogy azt szavakba foglalni nem lehet. Az élményeimet mindig olvashatjátok, családdal telefonálok, de gondolom ez csak olyan, hogy meghallgatják és ennyi :) Mi lenne más?! Az élet erről szól. Nagyon hiányzik mindenki, de...

Az élet Németországban, a németek és a külföldiek
Most, hogy ezt elkezdtem írni, egy mosoly jelent meg az arcomon :) Azt hiszem, hogy ehhez a részhez tudnék a legtöbb dolgot leírni. Kb. az első hónapban megszoktam mindent. Nekem ez sosem esett nehezemre, ha kell 20 emberhez is alkalmazkodok, velem könnyen meg lehet egyezni bármiben. Tudom, hogy miért jöttem; nem takarítónőnek, nem kertésznek, nem is családfőnek, de befogadtak. Úgy kezelnek, mintha a gyerkőcök tesója lennék és ez hatalmas öröm számomra.
Németország gyönyörű, a hely ahol lakom olyan, mint amilyenről álmodni sem mertem soha, hogy majd egyszer lehetőségem lesz ilyen helyen élni - és akkor még hány ilyen pontja van a világnak...
Az emberek kedvesek, mosolyognak, segítőkészek, szeretnek, érdeklődnek, néha kicsit furcsák. Nem rohannak, nem vágják a grimaszokat, nem tesznek keresztbe, nem stresszesek, és még sorolhatnám a sok NEM-et...
Nekik is vannak hibáik, az első hónapom után regényt tudtam volna írni róluk. Kicentiznek mindent, náluk az nem létezik, hogy valami ne legyen kész, ne legyen megcsinálva, annyira precízek, hogy hihetetlen. Nem lazsálják el a dolgokat, az biztos. Vannak furcsa szokásaik, de könyörgöm, emberek vagyunk, kinek és melyik népnek nincsenek?! Néha, amikor mondom valakinek, hogy mennyire jól érzem magam itt, milyen csodás és szép minden, azt a választ kapom, hogy igen, szép ez a Németország, színvonalas az élet, minden oké, csak egy a gond; hogy sok a német... :D És nem értem, hogy miért nem szeretik otthon a németeket, de ezt valószínű, hogy sohasem fogom megérteni. Nem baj, a blogom nem erről szól, nem szeretnék kampányolni mellettük.
A külföldiek egyszerűen rengetegen vannak. Megkockáztatom, hogy a lakosság felét ők teszik ki. Nem viccelek. De aki élt vagy él itt, az tudja, hogy miről beszélek. Nem furcsa már, ha utazom a vonaton és a német szót elvétve hallom többnyire az orosz, a spanyol, a török, az angol és a francia mellett. Mindig találgatok, hogy vajon melyik milyen nyelv :P Imádom, hogy ilyen sok itt a külföldi, mert ebből is látszik, hogy mennyire szeretnek itt, meg vannak becsülve (jobb esetben) és nem akarnak hazaköltözni. Annyi mindenkit sikerült megismernem a világ különböző tájairól - Kolumbiából, Indiából, Ázsia totál másik feléből és Európa több országából - és ez óriási élmény számomra :)
El sem tudjátok képzelni, hogy milyen nagyszerű érzés az, amikor mesélem valakinek honnan jöttem és egyből elkezdik, hogy a magyar ételek a legjobbak, a magyar nők a legszebbek, a Balatontól és Budapesttől pedig egyenesen beájulnak, annyira el vannak tőlük ragadtatva. Hát már ezekért a pillanatokért is érdemes itt lenni! :)
Aztán folytatnám Pöcking "falucskájával", ami szerintem annyira nem is falu a két autószalon, a Penny, az Edeka és a 6000 lakos miatt. Minden megvan, amire szükségem van. Minden 5 percen belül elérhető gyalog vagy biciklivel. Starnberg, a szomszéd városka (5 perc vonattal), oda jártam nyelvsuliba, ott dolgoztam. Sokan azt mondják, hogy Starnberg nem más, mint egy gazdag, sznob németekkel benépesített hely. Mondjuk ha körülnézek házak, utcák, üzletek terén - hát azt kell hogy mondjam, hogy van benne valami. Ezeken kívül sok időt nem töltöttem ott, a Starnberger See gyönyörű (kicsit kárpótol is a Balaton hiánya miatt:P), de itt Pöckingben sem kell messze mennem, ha tavat akarok. Szintén 5-10 perces séta/bicikliút. Az első hónapomban az összes délelőttömet a tónál töltöttem, futottam, bicikliztem...és most, hogy itt a tavasz, kezdek mindent "elölről"! :D

München, egyszerűen IMÁDLAK!
Amikor júniusban dönthettem arról, hogy Németország melyik részébe, városába vagy városához közel szeretnék menni, akkor ott volt az elsők között München. Voltam már itt 2005-ben, akkor két hetet töltöttem itt, egy gyermektáborban építgettem faházakat (napközis tábor volt). Már akkor megfogott ez a város, így nem volt kérdés, hogy ha innen jelentkezik család és tetszenek is, akkor hozzájuk jövök. Nem sikerült a városba mennem, Pöcking 40 km-re található Münchentől. Ez sem jelentett nagy gondot, vonat megy, 5 éven keresztül ingáztam Lovászpatona és Pápa között - ez itt már semmi :)
Itt nem igazán lehet hatalmas különbséget tenni a falvak és a városok között. Ahol lakom, Pöckingben 6000 ember él, 500 m-es körzetben minden megtalálható, ami az ember napi szükségleteit kielégíti. Németországban - bár még nem jártam sok helyen -, de olyan igazi faluban még nem voltam, mint amilyenek nálunk vannak. Szóval szerintem egyik sem olyan kicsi és mind nagyon fejlett. Rengeteg a tó, a tavakkal körülvett környék, lehet, hogy az ember nem is igényli annyira a városi életet, ha ilyen szép környezetben él és így is mindene megvan.
Egyrészt örülök, hogy tényleg ilyen szép környezetben élhetek, mindenem megvan, sportolhatok ötezerrel :), "nyugis", minden közel van, szép! :)
Másrészről mindig is szerettem volna kipróbálni a városi életet, még akkor is, ha nem örökre szól. Mindig belegondolok, hogy milyen lehet bent lakni Münchenben, sokféle ember között, az állandó "rohanásban", metro-zni mondjuk ott is kell - de imádok! -, hatalmas park (zöld övezet) ott is van, ha sok a szabadidőm akkor sem kell sokat utaznom, hogy ha csak sétálgatni akarok kicsit a forgatagban.
Nagy városban - nagyon remélem -, hogy lesz még alkalmam élni, lehet, hogy még nagyobban, mint München. De ez, hogy 5 percre egy ilyen gyönyörű tó van, na ez a "hab a tortán"...
Van itt még sok nagyobb város, közülök néhányat mindenképpen szeretnék még látni a hátralévő időmben, amíg itt élek. Bréma és Berlin még mindenképp a terveim között szerepel(ne) és azon leszek, hogy ezek a tervek meg is valósuljanak!
München - aki járt már ebben a városban, az nagyon jól tudja, hogy miért mondom ezt a kis címet adtam ennek a résznek. Tudom, hogy vannak ennél nagyobb, szebb, több felhőkarcolóval "megspékelt", nyüzsgőbb városok is. De ennek a városnak egyszerűen van egy olyan ereje, ami megfog és megtart! :)
Felsorolás jellegűen írom le, hogy miért szeretem.
A nyüzsgés nem hiányzik innen, egyáltalán nem. Legyen szó szerdáról vagy szombatról, mindenhol sokan vannak. A közlekedés (bárcsak mindenhol ilyen lenne), az, hogy 20 percenként mindenhova S-bahn és U-bahn megy, szintén nagyon rendben van. A sok sok sok nemzetiségű ember, halom különböző nyelvvel. Ilyenkor szoktuk mindig azt mondani a többi magyarral, hogy annyira jó, hogy nem az angol az anyanyelvünk. Valljuk be, a magyart azért nem sokan értik meg :P
Szeretem az elővárosokat, a városrészeket, a Marienplatzot a halacskás szökőkúttal, ahova az összes találkát megbeszéljük, a Karlsplatzot, az Olympiaparkot, az Englischer Gartent, a Leopoldstraße-t, a Riem Arcaden bevásárlóközpontot, a Hofbräuhaus-t, a Kaufingerstraße-t, a Sausalitost...no, és az Oktoberfestet!
Tavaly megfogadtam, hogy bárhova is sodor az élet, az Oktoberfesten 2011-ben is ott leszek, de egyelőre még nem tudni, hogy ez összejöhet-e?! Ott lenni, látni, érzeni, a gigantikus méretű ringliseken ülni, nyomorogni a tömegben, sodródni az árral, "hatalmas" sört inni, túlkiabálni a zenét és az embereket; felbecsülhetetlen élmény volt! Imádtam! És ez szintén olyan dolog, amit egészen addig nem hisz el az ember, amíg meg nem tapasztalja. Most sokan biztos azt hiszik, hogy a "levegőbe beszélek", mert hogy ott a rio-i karnevál vagy nálunk, Magyarországon a Balaton Sound. Ezek is ilyen dolgok. De az Oktoberfestet látni és érzeni kell! Mindenkinek ajánlom, hogy legalább egyszer az életben nézze meg, mondhatni kötelezőőő! :)

A hétköznapjaimra most bővebben nem szeretnék kitérni, legyen elég most csak annyi, hogy nem érzem úgy, hogy egy percig is unatkoztam volna. Mindig találtam magamnak valami elfoglaltságot, persze ez a szebb időjárásnak köszönhetően mindig könnyebb volt és könnyebb is lesz. Teszem a dolgom amire megkérnek, bevásárolni szeretek, vasalni szintén, ilyen téren velem semmi gondjuk nincsen. Gyerkőcöket hozom-viszem, néha leszidom - belefér :)
A nyelviskola, a délelőtti futások és bicikli körutak, az itthoni egész napos egyedüllét (olyankor általában hangos zenehallgatás), az angolozós napok, a nem létező főzőtudományom néhai használata; ezek mind-mind hozzájárulnak ahhoz, hogy ne érezzem azt, hogy unatkozom.
Felix-re térek ki egy kicsit. Nekem Katja, az előttem lévő orosz lány már mondta nyáron, hogy vele a kezdetek nehezen mennek majd. Kb. október végén jött az "áttörés", amikor elkezdte, hogy itt akar aludni nálam, jön velem mindenhova, velem akar mindent csinálni, délutánokat ugráltunk a trambulinban.
Az első két hónapra nem is azt tudnám mondani, hogy borzalmas volt, de egyszerűen nem jöttem rá, hogy most akkor bennem van a hiba, rosszul csinálok valamit vagy ő nem bír elfogadni. Volt olyan, hogy kerek perec kijelentette, hogy ő nem szereti az au pair lányokat, Katját sem szerette és engem sem fog. Megkérdeztem, hogy miért, de nem tudott válaszolni. Arra gondoltam, hogy csak neki rosszabb, bajom nincs vele, saját magának nehezíti meg ezzel az egy évet amit együtt töltünk.
Ennyiben hagytam és lám, az idő mindent megoldott, hozzám szokott, a helyzethez, ahhoz, hogy lehet nem vagyok olyan mint Katja (mert hát nincs két egyforma ember), mára nagyon jó a kapcsolatunk. És ahhoz a boldogsághoz, ami itt körülvesz igazán már csak ez hiányzott, hogy a "spanjának" tekintsen... :D Ez is sikerült!

Nagyon sok mindent köszönhetek ennek a fél évnek és ha még belegondolok, hogy ugyanennyi előttem van egyszerűen elönt a boldogság! :)
Ez a "Minden okkal történik" dolog nekem is nagyon bejön, ha visszafordíthatnám az időt sem csinálnék semmit másképp. Nem bánom, hogy nem jött össze az, hogy rendőr legyek. Az "égiek" akarták így :) A veszprémi pszichológia vizsgálaton a doki azt mondta, hogy ne akarjak rendőr lenni, hanem menjek külföldre. Akkor és ott nagyon dühös voltam rá, de azt hiszem, hogy ha most találkoznék vele, ezerszer kezet csókolnék neki! :) Igaza volt.
Határozottabb lettem, mindenről határozott elképzeléseim vannak. A hezitálás még megy néha, de csak a legapróbb dolgok miatt. Saját lábamra álltam, 20 évesen. Oké, mert otthonról is támogat mindenki mindenben, de ez már nem ugyanaz. Bátrabb lettem, komolyodtam. Megtanultam, hogy a szép szó sajnos nem mindig használ (kissrácok esetében!), megtanultam spórolni, normálisan beosztani az időm, extra egészségesen kajálni és élni, azt, hogy néha csak tűrni kell egy szó nélkül. Tudok nem-et mondani (mondjuk ez eddig sem jelentett gondot).
Ami szintén nagyon fontos, soha ne csüggedj ha valami nem úgy sikerül, ahogy eltervezted, ne add fel, ne siránkozz; ez sehova sem vezet. Én legjobban talán azokban az időkben voltam itt "megzuhanva", mikor sorra ment el/haza mindenki, aki fontos volt számomra. Nem lehet akkor sem totálisan elkeseredni, muszáj volt (na jó, én akartam így) feltalálni magam, keresgéltem interneten olyanokat, akik a közelemben vannak vagy szintén au pairek, felvettem velük a kapcsolatot és nem zárkóztam el az új lehetőségek elől. Sokan azt mondják, hogy egy idegen országban nem mindig előny, ha honfitársakkal veszed körül magad, mivel akkor nem tanulod meg a nyelvet normálisan. Hát, én nem tudom mások hogy vannak vele, de én valószínű begolyóztam volna ha nem lenne a környezetemben pár magyar... :) Komolyan; oké, túlzás ez a "begolyózás", de azért hosszú távon igényli az ember annak a társaságát, aki megérti, azonos országból való, tudja mi merre hány méter. Vannak olyan helyzetek és szituációk, amit egyszerűen nem lehet németül, angolul, akárhogyan elmondani, csakis az anyanyelven. Aki hasonlóan él vagy dolgozik külföldön, mint most én, az valószínű érti, hogy mire is akarok kilyukadni.
Az is hihetetlen, hogy itt a fél év alatt mennyi mindent tanultam mindenről, mindenkiről és mindenkitől. Még azt is megkockáztatom, hogy többet, mint a sulis éveim alatt összesen :) Na jó, vicceltem csak. Nagyon sok mindent köszönhetek annak a 13 évnek is...De én úgy vélem (már), hogy tényleg az "élet az igazi iskola", és nem azok az intézmények, ahol - viccesen mondva - "eltöltöttem az időm". Furcsán hangzik, tudom. Itt, ilyen körülmények között kamatoztathatom igazán azt a sok dolgot, amit eddig megtanultam, és ami legfontosabb; önállóan.
Rettentően jól esik az, amikor mások megdicsérnek itt, hogy mennyire jól megy már a német. Biztosan furcsa, de én még mindig nem érzem úgy, hogy olyan jól menne. De itt az biztos, hogy a németektől és a külföldiektől esik a legjobban, mert végülis nekik kell engem megérteniük. Hiába van az, mikor otthon vagyok és sokan kérik, hogy mondjak már valamit németül; az nem ugyanaz, erőltetett :) És az az ember, akivel közös az anyanyelvünk, biztosan máshogy hall és ért engem, mint a külföldiek. Mindig szerettem volna megtapasztalni, hogy vajon mások fülébe hogy cseng, amikor én magyarul beszélek valakivel? :) Azt hiszem ez az a dolog, amit sohasem fogok megtudni...

A második "családom" egyszerűen fantasztikus. Tudom, hogy biztosan sokan mondhatják el ugyanezt, de tényleg minden szempontból szerencsésnek mondhatom magam. Akkora szeretettel fogadtak, amekkorát el sem tudtam addig képzelni, hogy idegen család viszonyulhat így egy totál idegenhez, hogy megbízzon benne, megossza vele a házát, az ételeit, az életét és néha a gondolatait is. Kati, az anyuka minden szempontból tökéletes, ritka jó ember. Segítőkész, megértő, talpraesett, nyitott és vidám. Sokat dolgozik, de a gyerekeivel is próbál sok időt eltölteni. Uwe, az apuka, róla annyit tudok mondani, hogy olyan mint egy házi mester, mindent megjavít, talál mindig valami reparálni valót és olyan poénokat bemond, hogy mindenki dől a röhögéstől. :D Naponta mindössze 3 órát látom, valamikor még annyit sem, reggel korán megy dolgozni, este későn jön. Azt mondhatom, hogy ők teljes mértékben megérdemlik mindazt, amijük van, a gyönyörű házat, az autókat, ezt az életet, hogy olyan helyeken nyaralhatnak amilyenekről más álmodni sem mer. Mert tisztességes emberek, kemény munkával értek el mindent. De tovább már nem is fényezném őket! :) Mert itt is biztos vannak problémák, gondok, mint minden normális (vagy nem normális) családban :)
Amit imádok, ha kiürül az egész ház és totál egyedül, nyugiban vagyok. Tudom, most sokan furcsán néztek, mert azt hihetitek, hogy nem szeretem őket, de ezt szerintem csak egy másik au pair értheti meg, hogy miről beszélek :P Ha ilyen van, kilépnek az ajtón és fél órán keresztül ugrálok és nagyon boldog vagyok! :D Mert nem üvölt senki, nem botlok senkibe, azt csinálhatok amit csak akarok - mivel hiába vagyok itt már fél éve, a tudat, hogy ez nem az igazi otthonom, azért az "ott" van - szóval ez hatalmas felüdülés minden szempontból.

A barátok. Nagyon sok barátom, haverom van otthon - fiúk és lányok vegyesen, de nem gondoltam volna, hogy majd itt is ennyire sok lesz. A nyelvsulisok, Celia, Annamari, Kriszti, Adri, Andi, Orsi, Szimó, Zsuzsi, Tamara - ők azok, akik még hozzájárulnak ahhoz, hogy a szabadidőm is jól teljen. Sajnos páran közülök már nincsenek itt, de számomra mindig meglepő, hogy előbb keresnek, írnak nekem vagy üzennek, mint más otthoni barátok. Azt hiszem ezek a kapcsolatok és barátságok már meg sem fognak szűnni - legalábbis nagyon remélem, hiszen amiket itt átélünk, az mondhatni a "mi Németországunk" :) Akik nincsenek itt, ők borzasztóan hiányoznak. De itt üzenem nekik, hogy még találkozunk mindenképpen! ;)
Sok-sok embert meg sem említettem még - itt elsősorban a magyarokat emeltem ki, de nagyon jó érzés, hogy itt is vannak olyanok, akikre mindig minden körülmények között számíthatok.

A német nyelv
Szeretem, amikor megismerkedek valakivel és az az első kérdése hogy: "Beszéled vagy megérted a nyelvet?" Könyörgöm, valószínű, hogy ha nem beszélném, akkor már rég hazaküldtek volna, mert itt tényleg meg kell szólalni. És ez is érdekes, hogy "beszéled vagy megérted" - ugyanis ég és föld a két dolog, de ezt gondolom ti is tudjátok. Persze, mindent megértek, a kezdetek kezdetén is megértettem, az viszont már más, hogy normálisan válaszolnom is kell. Ez szerintem majdnem minden embernél így van. Sokszor előfordul még, hogy magamban összerakom előbb a mondatot és csak azután szólalok meg - ennek már szerintem nem szabadna így lennie. Na, de most nehogy azt higgyétek, hogy minden egyes mondatot - egyszerűen csak az van, hogy valamit jobban át kell gondolnom. Nem igazán voltak ittlétem alatt nyelvi nehézségeim, ha valamilyen szót nem értettem, megkérdeztem. Nagyon örülök annak, hogy két nagyobb gyerekre kell vigyáznom, mivel tőlük tanulok a legtöbbet. Nem fordult elő soha az sem, hogy megkérdeztem tőlük valamit és nem mondták el, grimaszoltak volna vagy megrántották volna a vállukat. Nagyon készségesek mindig. Lehet, hogy egy életre rögzül az agyamban az, hogy mit jelent a fogócskázni, bújócskázni, abbahagyni, kiabálni, sírni, verekedni, ütni, tv-t nézni:), ugrálni vagy a kicsit "csúnyább" szavak...de valahogyan el kellett kezdeni.
Hétvégén azért több lehetőségem van másokkal is kommunikálni, hiába vagyok többségben magyarokkal. Jól esik ha útbaigazítás miatt segítséget kérnek vagy ha egyszerűen csak megismerkedünk valakivel és már jön is a párbeszéd...Ha ti is jobban belegondoltok, a családdal szinte mindig ugyanazok a párbeszédek zajlanak le; mi van a fiúkkal, mit csináltunk ma, mi a dolgom, hova megyek, kivel találkozom és mit csinálok. Ez teljesen természetes és valószínű, hogy ezek azok a kifejezések, amiket ha álmomból felkeltenek is tudok.
Egyébként mindenki azt mondja, hogy ha azt hiszed, hogy nem tudsz németül (angolul, spanyolul, oroszul...bármilyen nyelven), akkor nem is fogsz soha megtanulni. Mivel az az egésznek a lényege, hogy merj megszólalni! Ha azt mondod, hogy megérted, de nem tudsz válaszolni, akkor az életben nem is fogsz tudni. Merni kell megszólalni! Még akkor is ha orbitális hülyeséget mondasz - aki akarja, az úgyis megérti, még az is lehet, hogy kijavít. Ha nem tudod a nyelvtant, az sem gáz. Én is beszéltem már olyannal aki kézzel-lábbal, félig így félig úgy magyarázott; megértettem. Egy a lényeg, szókincs azért legyen.

Dolgoztam is, eleinte keresgéltem "minden mindegy" alapon, majd lehetőségem nyílt kipróbálni magam a vendéglátásban, amit már régóta szerettem volna. Szerintem tapasztalatnak ez is nagyon jó volt, megismertem még több embert, kicsit belekóstolhattam, milyen is a pult másik felén állni. Mindent annak tudatában tettem és teszek, hogy a szemeim előtt lebegnek a jövő évi terveim, valamint az, hogy még itt, a tavasz és a nyár folyamán is van sok olyan dolog, amit szeretnék megtenni, utazni és kipróbálni még pár dolgot. Lehet, hogy furcsán hangzik, de én tényleg szeretek dolgozni. Nem csak a pénz miatt (majd "felnőttként", amikor el is kell tartanom magam, akkor ez is biztosan átértékelődik bennem), de számomra öröm ha tehetek-vehetek, van mit csinálni és így jobban megy az idő is :)

Most pedig a csupa-csupa jó dolog után jöjjön a kissé "érdekesebb" rész. Minden olyan dolog, melyeket sikerült megfigyelnem röpke fél évem alatt, ami nem tetszik és minden, ami hiányzik. Jelzem előre, személyes vélemények és tapasztalatok jönnek. Lehet, hogy Ti vagy Mások egészen máshogy láttok/látnak mindent.

Aki azt hiszi, hogy gyerekekre vigyázni nem munka, az hatalmasat téved! Akármilyen szép dolgokat is írok, néha előfordulnak itt is kisebb súrlódások. Csakis az egyénen áll, hogy éli meg ezeket és mit kezd a helyzettel. Pozitívan kell látni mindent - hiszen egyszer fent, máskor lent. Ha a nyakadba is zúdul minden rossz, akkor is tudd, hogy ezek után csak jobb jöhet. És jönni is fog. Egy "idegen" családdal élsz együtt, elviseled a szokásaikat, megfelelsz nekik, megpróbálod mindig azt tenni amit mondanak, igyekszel mindig mosolyogni és kedves lenni. Jobb esetben :) Ők pedig "eltűrik" azt, hogy egy "idegen" emberke mászkál a házukban, eszik a hűtőből, használja a helyiségeket, a tárgyakat.
Sok olyan dolog van, ami engem is borzasztóan idegesít bennük, pl. rám szól anyuka, hogy a mosogató rongyot ne hosszába tegyem a csaphoz, az ingeknek csak a felső két gomját gomboljam be vasalás után, a zoknikat "így és ne úgy" hajtsam össze...ezt még nagyon sokáig tudnám sorolni, rengeteg ilyen dolog van. Én egyszerűen csak mondok rá egy "oké"-t, aztán el van felejtve. Na bumm, majd legközelebb mindenre jobban figyelek. Komolyan mondom, fél éve vagyok itt, de abból 5 percet töltöttem "búslakodással". Nincs semmi gondom - persze, voltak dolgok, amik miatt "főtt is a fejem" - de nincs olyan ügy, amit ne lehetne megoldani.

A gyerekek. Sok mindenkinek elmondtam már és sok bejegyzésemben olvashattátok, hogy a gyerekekkel nem mindig könnyű itt az élet. El vannak kényeztetve és nagyon szemtelenek. Tudom, hogy ezt nem csak én gondolom így. Néha az az érzésem van, hogy csak "dísznek" vannak. Apuka és anyuka semmiért sem szól rájuk, mindent szabad. Az első pár hétben borzalmas volt ezt az egészet így külső szemlélőként nézni; csak tűrni mindent, anélkül, hogy rájuk szólhatnék. Igen, néha hatalmas önkontroll kellett, hogy tűrtőztessem magam, elvégre nem nevelni jöttem. Ők nem az én gyerekeim, ha el vannak rontva, hát el vannak...mit tudok tenni?! Semmit. Számtalan olyan "élményben" volt részem, hogy pl. tónál megdobálták a kacsákat és az ötödszörre történő rájuk szólás után már egy idegen pasi jött oda és kérte meg őket, hogy fejezzék be; aztán a kicsi néha átkiabált a szomszédnak - nem éppen kedves szavakat -, vagy az oviba trágár szavakkal illette a társait. Mikor megkérdeztem miért mondta, annyi volt a válasz, hogy ők nem a barátai. Oké. Egyszerűen minden meg van nekik engedve. Nem hogy nevelnék őket, a "Nein" szót sokkal többször használják. Ha valamiért hisztizik a gyerek, akkor inkább ráhagyják, megkapja amit akar csak legyen már csendben. Az asztalnál, amikor elkezd csúnyán beszélni...semmi...már majdnem hogy én érzem néha úgy, hogy na most szólok rá (akkor elszámolok magamban minimum 10-ig), de aztán hagyom az egészet..a szülők meg csak nevetnek rajtuk. Én egy hangos szót még nem hallottam, hogy úgy szóltak volna a gyerekhez, pedig szerintem nem mindig csak kedveskedni kell és mézesmázas szavakkal terelgetni őket. Én megtanultam, hogy nem használ a szép szó, minél jobban és szebben kéred, annál rosszabb az egész. Egyetlen dolgot legalább mellettem tanultak meg; ha anyuka nincs itthon reggel, akkor érdekes módon tudják, hogy mikor kell felkelni és hogyan kell időben elkészülni. Mellettem Felix még nem hisztizett, de ezt most komolyan mondom. Ennek az egy dolognak nagyon örülök, majd az utánam lévő csajszinak azt hiszem elmesélem, hogy mi volt a trükköm :)...
Volt olyan is, hogy hazafelé oviból becsengetett valahova, természetesen akkor futni kellett. (ezt hugom elég viccesnek találta, amikor elmeséltem neki) :D...A nagyobikkal nem voltak ilyen gondok...de...
Ilyen ez a "szakma". Volt olyan, hogy evés közben az asztalra köhögnek, tüsszögnek (tömve az asztal mindennel), persze a szülők akkor sem csináltak semmit. Számomra hihetetlen, hogy nekik mindent szabad. Ha nem akarnak focira, tornára, akármire menni, jön a válasz: jólvan édesem, akkor nem kell. Miért? Miért nem lehet egyszer azt mondani annak a gyereknek, hogy most már pedig elmész. Itthon meg csak "unatkoznak", mivel nem mindig elégíti ki az igényeiket a két szobányi játék. Volt a másik véglet is, amikor ha kellett, ha nem, állandóan mindenre vinnem kellett a kicsit - holott semmi kedve nem volt semmihez. Ezt a ráerőltetős dolgot sem értettem, de mind1...
Aztán az óvodába is úgy bánnak a gyerekekkel, mint azzal a bizonyos hímes tojással. Az első időkben, mikor a nagyon hideg idők beköszöntöttek, akkor naponta szólt nekem a csoportvezető, hogy "szegény" kis Felixnek vigyek sínadrágot, mert ha délután kimennek akkor feltétlenül kell. Persze nem az én hibám volt, mikor nem vittem, csak Kati még nem vett neki. És tényleg megcsinálta azt az óvónő, hogy nem engedte ki az udvarra a gyereket, mert nem volt nadrágja.
Reggel amikor bemegy a terembe, akkor kezet kell fognia minden felnőttel, akkor pedig azt tették szóvá mindig, hogy milyen hideg a keze, adjunk kesztyűt rá; holott minden áldott nap volt/van rajta. Néha sok(K) volt.
Aztán, amikor többen vannak itt, nálunk akkor egyszerűen nem bírnak magukkal. Birkóznak, verekednek, üvöltöznek, sikoltoznak, egy normális szó nem hangzik el. Mindenféle ok nélkül elkezdenek káromkodni, ha rájuk szólok, akkor leosztanak engem is. Viszont egy idő után nem hagyom már magam, akármennyire is nem szabad visszaszólnom, volt rá néha példa. Volt egy nagyobb konfliktusom is, mikor még Felix "nem szeretett", Adriano (Robin barátja) is itt volt, párnacsatáztak, de ez annyira elfajult, hogy már nem bírtam rendet tartani. Felix persze megint mondta a magáét, nagyon nem kedves hangnemben. Akkor szóltam Katinak először arról, hogy néha hogy beszél velem és másokkal. Nah és utána aztán megváltozott valami. Igen, ma már nincs rám egy rossz szava sem, de ha másokra mond valamit, az még mindig ugyanúgy zavar. Tudom, nem ők tehetnek róla, szerintem "nem megfelelően" lettek nevelve...
Idegesít az, hogy nem mondják, hogy "egészségedre!", hogy nem képesek megköszönni semmit sem, holott aztán még egy pohár vizet sem tudnak maguknak "előteremteni". Számtalanszor van olyan, hogy Robin előtt ott van az üdítő az asztalon és elkezdi, hogy "kérek inni!"...Nah ilyenkor megy fel bennem is a pumpa, Kati vagy én pedig kiöntjük neki. Nemhogy maga elé venné és öntene magának. Atyaúristen. Semmi önállóságot nem tapasztalok náluk, ha én belegondolok, akkor majdnem 10 évesen már simán otthon maradtam egyedül, még az is lehet, hogy már lakáskulcsom is volt :D
Na és amikor reggelente - én is alig élek, tudom, hogy ők is - Kati szépen, mosolyogva köszön, hogy jó reggelt, én is neki. De amikor Robin lejön és neki szintén köszönök, akkor még csak rám sem néz, nemhogy köszönjön. Tulajdonképpen a falnak köszöngetek?! :D
Szülinap...hmm...mit is mondhatnék...nem hittem a szememnek, amikor októberben Felixnek szülinapja volt...halom ajándék, trambulin, csocsó, távirányítós óriás autó és még sorolhatnám...kérdezem én, hogy miért?! Azért, hogy rá 10 percre ne foglalkozzon már egyikkel sem, mindent megun(nak).
Még ami nagyon zavart, hogy megvesznek nekik az égvilágon mindent, olyan playstation rendszer van, hogy azt sem tudom eszik e vagy isszák :D, Wii, PS...(tuti mondtam olyat, amit Ti sem ismertek), és akkor mindezek ellenére is jön ez a "fél órát szabad csak" szindróma...Mein Gott...persze, hogy a gyerek függő lesz :) Aztán persze ez úgy megy, hogy ha velem vannak a gyerekek, akkor kössem le őket, játszak velük stb., de ha megjönnek a szülők akkor beülhetnek a tv elé akár több órára is - ők nem játszanak velük, így könnyebb.
Ha sikerül még egy évet au pair-kednem valahol, az lesz az első, hogy megkérdezem a családot, hogy ugye lehet tv-zni a gyerkőcöknek?! :D Mert itt, ha azt mondom hogy fél óra múlva kikapcs, akkor megint én vagyok a "gonosz" és képtelenek megérteni, hogy ezt nem én döntöm el, hanem a szülők. Hozzáteszem, ez a fél óra legtöbbször kicsit több...megkegyelmezek nekik, amikor a szülők nincsenek itthon :)

Összességében azt mondhatom - és nem "szidom" tovább őket:) -, de végülis ez nem szidás volt, csak az észrevételek és gondolatok velük kapcsolatban, hogy itt nem mindig használ a szép szó. Igenis nagyon határozottnak kell lenni, nem szabad mindig mindent a gyerekekre hagyni és ha olyat mond, amit úgy érzek, hogy sértő vagy bántó, én visszaszólok. Nem volt rá példa, hogy visszamondták volna a szülőknek. Valószínűleg azért, mert tudták, hogy igazam van. Nincs pardon. A legtöbbször szerintem péntekenként "szakadt el nálam a cérna", amikor már hulla vagyok és persze általában akkor a legrosszabbak. Húúú, most így visszagondolva, voltak "keményebb" estéink, délutánjaink. Aki ismer, az tudja, hogy én alapjában véve nyugodtabb típus vagyok és ritkán emelem fel a hangom, de tudnék erről is mesélni... :)
És reggelente Felix-szel az oviba az út...nah azt sem kívánom senkinek, aki egy kicsit sem türelmes :D Csigatempó van, ha tél van, ha 20 fok van, ha biciklivel, ha gyalog megyünk...MINDIG! 100x szólok neki, hogy "gyere légyszi, mert fél 9-ig be kell érni", jön a válasz: "ha nem érünk oda, akkor tudunk csengetni is". Erre én: "Felix, jövőre suliba mész, 8-ig kell beérned és nem tudsz csengetni!!!"...
Megbirkózom a feladattal, csak az a bosszantó, hogy Kati sem siet egyáltalán vele reggel - persze, nem neki kell gyalog elvinni az oviba - neki édes mindegy mikor megyünk :)

No, de lényeg a lényeg; soha nem gondoltam volna, hogy két "idegen" gyereket, akikkel egy évet élsz csak együtt (jelen esetben én még csak felet) ennyire meg lehet szeretni. Mert mindennek ellenére imádom őket! Azt is amikor civakodnom kell velük valami miatt és azt is, amikor mindent együtt csinálunk, együtt nevetünk, együtt játszunk. És azt hiszem ehhez nem is kell mást hozzáfűzni :)
Illetve még annyit, hogy minimum 8-10 évig még biztos nem szeretnék gyereket! ;)

Az étkezések. Ha volt rá lehetőségem és akiket érdekelt, mindenkinek elmeséltem is, hogy itt mi "zajlik". A tészták, a bio cuccok és a saláták fogalmában nagyjából tényleg ki is merül náluk ez a téma. Ehhez borzasztó nehéz itt hozzászokni. Megváltozott mit eszem, mikor és mennyit. Nem is szaporítom tovább a szót, talán ez a legfájóbb pontja itteni kis életemnek... :) de minden csak megszokás kérdése. Sokféle ételt viszont itt szerettem meg. Zavart, mikor az első 2 hétben "beszóltak", hogy miért olyan vastagra vágom a kenyeret...magamban csak mosolyogtam, de azt az ezer magos akármit egyszerűen nem lehet máshogy szelni. Valamint az, hogy a reggeli és vacsora náluk olyan, mint egy szertartás. Egy hetet bírtam úgy, hogy velük reggeliztem, reggel 7 órakor. Otthon, Magyarországon sem ettem soha olyan korán, nem tudok. Megmondtam nekik, hogy ne haragudjanak, én mindig később fogok enni. Az ebédet ugye mindig megoldom magamnak, több-kevesebb sikerrel, hol így hol úgy... :D
A vacsinál az nem tetszik, hogy akkor most irány mindenki 7 órakor az asztalhoz és evés. Egy az, hogy otthon nekem ez a vacsiidő kiesett, mivel utoljára 4-kor ettem mindig, mikor a suliból hazaértem. Egyáltalán nem vagyok éhes olyankor, viszont azt kicsit blamásnak érzem, hogy azt mondjam, hogy bocsi, egyetek én nem jövök, majd jövök ha végeztetek és összepakolok. Azt hihetnék, hogy nem szívesen vagyok velük. Pedig ez nem így van. Tisztában vagyok vele, hogy ez a közös vacsi nekik nagyon fontos, mivel akkor van együtt a család egy nap először. Ott vitatnak, beszélnek meg mindent, én pedig csak ülök és csendben majszolgatom a kenyerem... :) mindegy, mondtam már, hogy ez arról szól, hogy lényegében neked kell alkalmazkodni; így is tettem! :)
Ami eszméletlenül hiányzik az a túró (náluk nincs "normális", lehet hogy ezért olyan finom a Käsekuchen-jük is!?) és a kakaós csiga - amiért most fél karom odaadnám és amibe bármikor bárhol bele tudnék fulladni! :):)
Rengeteg pékség van - pl. Meier, Müller, Rishart -, de engem zavar kicsit az, hogy árulják az édesebbnél édesebb dolgokat, 500 féle fánk (tiramisus, színes cukros, sima, csokis, vaníliás stb.), meg a gyümölcsös, lekváros, csokis kajákat, de nincs egy pizzás csiga, sajtos stangli vagy sós kifli :)...most akkor hogy is van ez?! :)
DE! Összességében azt mondhatom, hogy mindig az ételekre panaszkodom és panaszkodtam a legtöbbet, viszont az is igaz, hogy otthon nem lenne lehetőségem majdnem minden reggel heringkrémet vagy akár télen alma nagyságű epret enni. Itt szinte nincs olyan nap, hogy ne egyek gyümölcsöt, tele a hűtő, de minden fajtával. Most ezzel nem azt akarom mondani, hogy nálunk Magyarországon ezek a dolgok nem kaphatóak, csak a különbség, hogy otthon az átlagember nem biztos, hogy meg tudja venni ezeket minden napi fogyasztásra. Mert ez, hogy heringkrém, hússaláta, eper, avokádó, ananász, papaya, mangó, vérnarancs, ez az amaz - nem éppen mindennapi dolgok. És erre kapom majd a "fejmosásokat", hogy már akinek... :)
Szóval rengeteg dolgot viszont itt szerettem meg és itt próbáltam ki.
Ennyit a kajákról.

Ami még néha "szemet szúrt, az az, hogy hétvégén ugye én alig vagyok itthon. Amikor hétfő reggel felmegyek előkészíteni a reggelit, akkor csapásként ér a látvány, amit maguk után hagytak a két hétvégi nap után. A német nép nagyon precíz - majdhogynem az élére állítva minden -, de az a "kupi" hihetetlen, amit maguk után hagynak...nem tudom...mindig azt hiszem, hogy direkt csinálják, mondván, hogy én úgyis itt vagyok, majd hétfőn rendet teszek, persze, mondjuk igazuk van, mert meg is csinálom szívesen. De számtalanszor van olyan, hogy egy szemetet ott hagynak ahol éppen érik vagy a szemetes feletti asztalon. Szóval annyi sincs bennük, hogy kihúzzák a "fiókot" és eldobják...mind1, pedig én sem vagyok rendmániás :P Még ami "tetszik", hogy a mosogatógépből sem pakolnak ki, sem szombat reggel, sem vasárnap, sem hétfőn. Én általában 11-12 óra körül megyek fel először szombaton és vasárnap. Mindig az fogad, hogy halmokban állnak a szennyes tányérok, poharak, evőeszközök, mert nem pakoltak ki a gépből és helyette be. Inkább megvártak engem... :)
De ezek aztán már tényleg csak apró hibák...mindig azt mondom, hogy ennyi legyen a legnagyobb bajom! ;)

Hatalmas "szívfájdalmam" még - ha lehet így mondani -, hogy nem a városban, Münchenben lakunk. Katiék 2 éve költöztek ki ide, Pöckingbe. Magyarországon is vidéken éltem, élek, ott nőttem fel. Nem bánom, mivel nem cserélném el az ott töltött 20 évemet semmiért sem. De egyszer - egy kis időre vagy talán örökre - szerettem volna kipróbálni a városi életet is. Nos, ez itt nem jött össze. Szeretem ezt a helyet, itt a tó is, nyüzsi azért van, mert nagy a lélekszám. Nem esik az nehezemre, hogy 40 percet kell vonattal utaznom Münchenig (nem is nekem kell fizetnem), de mindig elképzelem, hogy milyen lenne ha tényleg ott lakhatnék bent, a városban és a nyüzsgésben...
Ez a vonatozás akkor rossz, ha vasárnap reggel buliból kell hazajönni, vagy amikor mondjuk bemegyek szombat délután találkozni valakivel, majd haza kell jönnöm, hogy átöltözzek és vissza kell mennem ha buliba akarunk menni...mondjuk ezt az ingázást csináltam 5 éven keresztül, csak akkor busszal. Mindegy, majd jövőre nagyobb hangsúlyt fektetek erre is... :P

...és még a végén...a vezetés! Ez az a dolog, ami itt kivitelezhető lenne. Mert az otthon hagyott barátokat, családot és dolgokat tényleg semmi sem pótolhatja itt, de az, hogy már fél éve nem vezettem, az rossz. Itt ugye minden elérhető 5 percen belül biciklivel, 10 percen belül gyalog. És legalább egészségesen élünk! Hihi :D
Két kocsijuk van, Kati elviszi az egyiket munkába - ergo nincs itthon egész nap. A másikat pedig ők is alig hajtják...
Münchenbe pedig fizetik nekem - az olcsónak éppen nem mondható - havi bérletet. Szóval tényleg egy szavam sem lehet, csak hát szeretek/szeretnék vezetni...

De ez már aztán tényleg a vége volt. Ha akarnék sem tudnék több dolgot felsorolni, ami "nem tetszik"! :)

Lassan a végére érek ám. A lényeget értitek, gondolom. :)
Ez most kicsit lehet nagyképűen vagy fellengzősen fog "hangzani", de igenis büszke vagyok magamra. Arra, hogy ezt a fél évet így magam mögött tudhatom, ennyi sok tapasztalattal és élménnyel. Tudom, hogy most sokan felteszik a kérdést; most akkor mire is vagyok büszke?! Mert igen, ez nem nagy dolog amit csináltam/csinálok. Hogy kísérgetem a gyerkőcöt az oviba, játszunk, teszem a dolgom, mondhatni "nyaralgatok". Tényleg nem nagy dolog. Nekem viszont óriási. Igyekszem minden percet hasznosan eltölteni, van még pár tervem az elkövetkezendő fél évre. Az, hogy az egészet végig fogom/tudom csinálni, megkerestem magamnak a családot - ez sem volt nehéz, beszéltem velük, kijöttem hozzájuk, beilleszkedtem, boldogulok. A napokban összeírtam azokat a helyeket, amiket még nem sikerült Münchenben megnéznem, de azokra a helyekre is visszamegyek még, amik nagyon tetszettek, de egy Bayern München meccs is mindenképpen tervben van még. Kaptam szülői támogatást, barátit, sokan álltok ám mellettem! :) Remélem ez így is marad. Annyi embertől hallottam már, hogy majd egy idő után úgyis "eltűnik" minden otthoni barátom...Szerencsére eddig ezt még nem tapasztaltam. Azt kívánom, hogy ez maradjon is így, mivel tényleg nagyszerű barátaim vannak és családom, mindenki egytől-egyig fantasztikus! :) Hogy kicsit fényezzek mindenkit, van miért! ;) Köszönöm Mindenkinek, aki rendszeresen olvassa a blogom, annak is aki nem mindig, az e-maileket az idegenektől és a nem idegenektől, a bíztató sorokat. A legtöbb visszajelzést olvasva azt mondhatom, hogy néhány embernek talán erőt, bátorságot és azt a bizonyos "utolsó löketet" adtam, hogy merjen nagyot álmodni és azt véghez vinni, bármi áron! Mindent csak akarni kell. Ha otthon, akkor otthon, ha külföldön, akkor ott. Ne uralkodjon el senkin az, hogy csak él mint hal a vízben, álmok és célok nélkül. Soha nem értettem azokat az embereket, akik csak "kergetnek" valamit, olyan álmaik és vágyaik vannak, hogy tudat alatt tudják, hogy szinte soha nem valósulhatnak meg. Ráadásul nem is tesznek érte semmit sem. Ismerek ilyeneket is. Azért szerintem többé-kevésbé mindenki tisztában van a képességeivel, valamint azzal, hogy az életben mindenért meg kell küzdeni - jó, persze az más ha az embernek vannak kapcsolatai is, nem hátrány ez sem -, de az a naivitás, amit néha észre veszek, az hihetetlen. Csak ülni, várni, semmit sem tenni, siránkozni, duzzogni, ítélkezni és ujjal mutogatni könnyű - felelősséget vállalni, kicsit kockáztatni, tenni a jobb dolgok érdekében és dönteni sokkal nehezebb. Ezzel csak annyit szeretnék mondani, hogy ha megvan a terved, van célod, akkor már gazdag vagy, de ha meg is valósítod, akkor "milliomos".
Mióta itt vagyok, olyan mintha nem ismernék lehetetlent. Lehetőségem nyílt egy teljesen más "világot" megízlelni, látni és tapasztalni ezt-azt. Ez mindig csak arra sarkall, hogy még...még többet...még sok helyen...még több mindenkit...ha értitek mire gondolok :) Nem akarok úgy járni, hogy ilyen fiatalon eltöltök itt egy évet és annyira megtetszik, hogy ezek után egyszerűen nem bírok majd leállni. Meséltem már a jövő évi tervemről; Amerikában szeretnék még egy évet au pair lenni. Az ügy folyamatban van, hosszadalmas nagyon, a "rendszer" teljesen máshogy működik mint itt Európában :) De tudom, hogy mit vállalok (vállalnék!) és végig is csinálom. Ha valami miatt nem sikerülne, akkor sem leszek elkeseredve, mivel elhatároztam magamban, hogy mindenképpen egy évet még valahol ezzel a munkával szeretnék tölteni. Most biztos sokan furcsán néznek "Miért nem tanul inkább?" kezdetű mondatok cikáznak gondolom mindenkinek a fejében...
Én úgy vagyok, hogy majd annak is eljön az ideje. Ne aggódjatok, nem ezt szeretném egész életemben csinálni. Csak egyszerűen jobbnak láttam így tenni, hogy most jöttem ki és még most akarok menni. Egy fősulival 24-25 évesen végeznék...utána csináljam ezt? Akkor már nem lehet. Munkát is kellene már találni, elkezdeni az életet.
Szinte biztos vagyok benne, hogy nagyon sokan éppen máshogy gondolják :) Ez pedig egyáltalán nem baj, hiszen emberek vagyunk és hála istennek különbözünk sokmindenben. Észbontó unalmas lenne minden, ha mindig mindenki mindenben egyetértene. Vagy ti nem így gondoljátok? :) Szóval ez a szép az egészben.
Mert így és itt: önállósodsz, mindent átértékelsz, az unalmas dolgok újra értelmet nyernek, feltöltődsz. Bár munka, egyben egy óriási nyaralás. Még akkor is megéri, ha vannak/lesznek rossz pillanatok, mert "ha nem próbálod ki, sosem tudod meg"...
A világ azoké, akik mernek álmodni, és akik vállalják a kockázatot álmaik valóra váltásáért.

Tudom tudom, hosszú lett. Nem is kicsit. De ez már valahogy kikívánkozott belőlem így a fél év elteltével. Megteszek mindent annak érdekében, hogy az előttem lévő 6 hónap ugyanilyen - vagy talán ennél is szebb legyen. Elvégre itt a tavasz, aztán lassan a nyár is. Terveim vannak és lesznek is. Minden ügyön rajta vagyok! ;)

Millió puszi Nektek, azoknak többmillió akik ezt végig bírták olvasni! :)

2011. március 7., hétfő

9 nap szabadság ;)

Sziasztok!

Az eseményeket azt hiszem, hogy pénteknél hagytam abba, szóval...reggel elvittem a "sünit" (Felixet - süninek öltözött farsangkor) az oviba - tök aranyos volt, Kati reggel még kifestette az arcát, kicsit segítettem én is. Az oviban már bement a terembe, aztán visszafutott hozzám, megfogta a kezem és mondta, hogy "tschüssi"...annyira meglepődtem, sohasem szokott ilyet csinálni, mindig csak int egyet. De szerintem már izgatott volt, mindenki sürgött-forgott, fánkhegyek mindenhol.
                                                                      Felix süni jelmezben...


Délután - amikor visszamentem érte -, az egyik óvónő nagy hévvel mondja nekem, hogy milyen jó, akkor most egy hetet otthon (Magyarországon) vakációzhatok, mivel a család elmegy síelni. Nézek rá - mondom nem, nem megyek haza :) Elcsodálkozott, kérdezte, hogy nekem egyáltalán nincs honvágyam?! Mondom nincs :) Itt maradok, van 9 napom, ki kellene használni. Otthon mindenki tanul és dolgozik - nincs egy hetes farsangi szünet, mit csinálhatnék?... A másik; nem azért jöttem ide ki egy évre, hogy minden adandó alkalommal, minden szíre-szóra hazamenjek. Amint már írtam, otthon lehetek még eleget. Itt és most pedig kihasználom a rengeteg szabadidőm.
Este itthon már nagy csomagolás volt - szerintem elpakolták a "fél gyerekszobát, a farsangi jelmezeket, pár vödör legót, ruhák, a sícuccok - amik külön-külön is 20 kiló-t nyomnak :) Vacsi után elköszöntem tőlük, mondták, hogy reggel nem kell felkelnem - fél 8-kor indulnak. Oké. Jó szórakozást és pihenést, vigyázzanak magukra stb... :)
Szombaton délelőtt azért még dobtam anyukának egy sms-t, hogy megérkeztek-e, minden oké-e?! :)
Délután Orsival találkoztam, kimentünk az Olympiaparkba. Hideg volt, de sütött a nap. Sok-sok ember mindenhol, nagyon jól éreztük magunkat! Én annyira imádom azt a helyet, hogy azt elmondani sem lehet! München egyik legszebb része - szerintem. Bementünk kicsit a bevásárlóközpontba is, melegedni :), időközben hívott minket Seni (másik magyar au pair, az egyik magyar talin ismerkedtünk meg, még azt hiszem február elején), hogy este Andiéknál találkozunk. Andi az egyik szervezője a magyar találkozóknak, neki és Seninek is szülinapja volt, este őket mentünk ünnepelni. :) Hazajöttem, elkészültem és már mentem is vissza Laim-ba. Andiéknál is rettenetesen jó volt a hangulat, a barátjának még jött egy haverja (német), valamint Seninek egy magyar és egy német ismerőse. Na igen, elkerülhetetlen volt, hogy az éjszaka kicsit németül is beszéljünk - ami szerintem néha nagyon jól jön, hogy nem csak a családdal kell. 1 óra lehetett, amikor elindultunk a Klangwelt nevű helyre. 3 hete nyílt, nagyon friss még, jelenleg München legnagyobb szórakozóhelye. Amikor beléptünk, nem hittem a szememnek, fantasztikusan szép hely! Színes, hatalmas, kicsit labirintusos, igényes - el voltam ájulva :) 3 terem van, mindegyik óriási, különböző zenékkel. Van fűtött terasz, a termek egyes részei szőnyeggel borítottak - húú nagyon tetszett. Ezt még tudta überelni a buli is, annyira jól éreztük magunkat, hogy az hihetetlen!!! Ide még mindenképpen menni fogunk párszor. Ja, és ami furcsa, az az 5 eurós belépő - itt ez nagyon olcsónak számít :)  Itt van pár internetes kép és általam készített videók a helyről:




Klangwelt from Vivien Koncz on Vimeo.


Klangwelt from Vivien Koncz on Vimeo.

Én fél 6 körül jöttem el, többiek maradtak még. A ruhatár után kissé eltévedtem - átmásztam ilyen kis kötelek alatt, már majdnem elkezdtem "feszegetni" a bejárati ajtót hogy kijussak, amikor jött a néger biztonsági bácsi és mondta, hogy ez így nem lesz jó...oké, mondom akkor hol a kijárat?! :) Elmagyarázta, de így is alig találtam oda. Tényleg hatalmas a hely, simán el lehet tévedni.
Fáradtan estem ágyba reggel 6 órakor.
Vasárnap Tündihez mentem ebédre - gulyáslevest és krumplis tésztát csinált nekem uborkasalátával. Nyammi, de kellett ez már! :)
3 órára Szimóval beszéltem meg találkozót bent a városban. Ő több mint egy hónapja van itt, megígértem neki, hogy megmutatom neki a BMM Welt-et és az Olympiaparkot! Mielőtt megkérdeznétek; nem, még nem unom! :) Valószínű, hogy nem is fogom soha. Elmondhatom, hogy tetszett neki mindkettő, bár az időjárással sajnos nem volt olyan szerencsénk, mint szombaton. Később csatlakozott hozzánk Orsi is, majd beültünk valahova egy capuccino-ra - szinte akkor már totál átfagyva. :)
Este Szimótól elköszöntünk, mi Orsival meglátogattuk Andit. Teáztunk, beszélgettünk és filmeztünk, de olyan gyorsan elment az idő, hogy sikerült megint éjjel 1-re hazaérnem :)
De mit számít az idő ilyenkor, ha ennyire jól érezzük magunkat?! Megint szuper hétvégém volt, még hab a tortán, hogy totál egyedül vagyok! :) Imádom. Azért ez így sokkal másabb, szabadabban mozgok a házban is,  kelhetek akkor amikor csak akarok - nagyon jó. :)
Van még pár terv a hétre, holnap megyek farsangi felvonulásra a városba, szerdán és csütörtökön Szimóval leszek, pénteken pedig jön Kriszti egyenesen Magyarországról. Neki sajnos decemberben haza kellett mennie - nem jött ki jól a családdal -, de most meglátogat minket. Annyira örülök neki már előre! :)

Képeket szokásos helyen megtaláljátok - készült egypár! :)
Hamarosan jövök, puszillak Titeket!